Ungváry Zsolt: Mi már tudjuk, milyen az országot elveszíteni

Miután Krasznahorkaiba végleg beletörött a bicskám, újraolvastam inkább Wass Albert két, egymásra épülő regényét, a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában címűeket.

A történet a XIX. század második felében játszódik Erdélyben, a Mezőségen; egy család három generációján keresztül zajlik le a szemünk előtt a folyamat, ahogyan a magyar etnikum elveszítette ezt a területet a megalkuvóbb, alkalmazkodóképesebb, összetartóbb románokkal szemben. Míg a „magyar világot” képviselő megannyi érdektelen idegen tisztviselő nagy szavakkal takarózva látszólag a Kárpátoktól az Adriáig tartó dicső hazát építi, addig szinte láthatatlanul kerül át föld, ház, templom, pozíció a többséggé váló korábbi kisebbség kezébe.

Noha tanulmányainkból, tapasztalatinkból tudjuk, zsigereinkbe is beépült az az érzés, gondolat, gyanú és félelem, hogy a haza elveszíthető, mégis szomorú és egyben dühítő az irodalom plasztikus ábrázolásán át mindezt megélni.

Az alábbi részlet a Mire a fák megnőnek-ből származik:

 „Kezdtek úgy viselkedni, mint aki otthon tudja magát. (…) A tiszta békesség melege helyett gyűlölet rakódott a települők lelkére, maró és keserű gyűlölet az idegen nép ellen, mely befogadta őket, az idegen urak ellen, kik munkát adtak nekik, s a távoli haza emlékének szomorúsága lassan összekeveredett ezzel a gyűlölettel. Összekeveredett és lassan és egészen észrevétlenül átváltoztatta a fogalmakat, az emlékeket és elképzeléseket összekuszálta és egyszerre csak olyan volt, mintha ez a föld lett volna a régi haza, az ősi ország. A kis kényszerházak ferde ablakainak tükrében egyszerre csak úgy látszott, mintha ők lettek volna itt az igazi őslakók, s a régi nagy házak lakói az idegenek, akik rájuk költöztek, nyakukra nőttek, elnyomták őket.”

Hirdetés

Mi megismertük már ezt a folyamatot és következményeit, a nyugat még nem. Ahelyett, hogy meghallgatnának minket, tanulnának tőlünk, vagy legalább empátiát mutatnának a minket ért trauma miatt, még mindig ők játsszák a felsőbbrendű szerepet. Pedig az eredmények arról tanúskodnak, hogy már régen nincsenek abba a helyzetben, hogy másokat kioktassanak.

Nem nehéz megtalálni a párhuzamot a Magyar Királyságban lezajló folyamatok és a mai Nyugat-Európa között. A beköltöző, betelepülő, beszivárgó migránsok, vándorok eleinte épp csak zavartan, botladozva körültekintettek, maguk is tudván, hogy idegen terepen járnak. Ám nagyon gyorsan a befogadók ellen fordultak. Hála helyett egyre inkább gyűlöletet kezdtek érezni. Paradox módon elkezdték saját szokásaikat, kultúrájukat, vallásukat rákényszeríteni az ellenségnek tekintett őslakosokra. Visszaélnek a helyi engedékeny törvényekkel, hivatkozási alapot teremtenek kisebbségvédelem, gyűlöletbeszéd és egyéb kérdésekben – miközben egyébként magukra nézve egyáltalán nem tekintik kötelezőnek azokat. Ha többségbe vagy irányító szerepbe kerülnek, el fogják törölni azokat a szabályokat, amelyek lehetővé tették számukra, hogy bevándorlóként, kisebbségként egyenlővé majd uralkodóvá válhassanak.

Mi megittuk a levét annak, ahogyan az elfogadás, udvariasság, engedékenység lassacskán önfeladásba ment át. Nyugaton ezt most kezdik igazán megtapasztalni. Londonnak, New Yorknak máris muszlim polgármestere van; jóllehet egyik városban sincsen többségük, tehát keresztény, közömbös, ateista szavazatokkal tudtak győzni.

Miután a regények olvastán összeszorult az öklünk, azért csak rákérdezünk: hát miért voltunk ilyen mamlaszok? Mert a magyarok asszisztálása, a veszélyfelismerő képesség lankadása is kellett az új nép honfoglalásához. Ezt még egyszer nem szabad megengedni. Itt a tét túlságosan nagy ahhoz képest, hogy valamiféle vállveregetésért eljátsszuk az européer udvarias toleráns megértők szerepét, miközben talán belepusztulunk ebbe.

Maga Wass személyes sorsában is megélte ezt: amerikai emigrációban lett öngyilkos. Fia, Huba amerikai tábornokként halt meg, nem erdélyi magyar földesúrként.

Szeretünk a szép, szomorú irodalmi műveken keresztül belerévedni a balsorsba – és igazán hiányoznának ezek az alkotások A walesi bárdoktól a Wass-regényekig –, de megbűnhődvén immár múltat és jövendőt, végre jobb volna vereségek és önfeladások helyett megmaradni, és inkább a szerelmesversekben kiélni tehetségünket a literatúrában.

Vezetőkép: Wass Albert. Forrás: Wikipedia