Ungváry Zsolt: „Olyan kihalt, olyan árva, Krasznahorka(i) büszke vára”
2024. augusztus 9-én reggelig még senki sem hallott Magyarországon Márton Vivianáról. A tizennyolc éves, Tenerifén született taekwondós magyar lány aznap a párizsi olimpián szenzációsan szerepelt, és estére, amikor bajnok lett, már az ország nagy része tudta, kicsoda ő.
Egy kicsit így jártunk Krasznahorkai Lászlóval, akinek a nevét talán az újság- (pontosabban internet-) olvasók egy része ismerte, de könyveiről, azok tartalmáról, jellegéről nem sok fogalma volt. Örömmel nyugtáztuk a hírt, leginkább azért, mert – akár az olimpiai aranyaknál – húzhatunk egy strigulát, és a nagyvilágban ismét szóba kerül a hazánk neve; ha nem is annyiszor, mint mondjuk egy mogyoródi forma egyes futam hétvégéjén. Én is lekaptam sebtében az iskolai könyvtárban meglévő két könyve közül az egyiket, és beleolvastam, de – maradjunk ennyiben – gyorsan le is tettem.
Természetesen nem én vagyok jogosult minősíteni egy Nobel-díjas munkásságát; mégis, van miről eltöprengeni. Mitől lesz valaki a magyar kultúra meghatározó alakja? Mennyire része a közös tudatunknak, építi-e identitásunkat, hozzáad-e valamit ahhoz, akik egyénként és nemzetként vagyunk? Ismerjük-e figuráit, történeteit, mondatait? Ráterelődik-e a szó magánbeszélgetéseink alkalmával? Szeretjük-e; egyáltalán: fűződik-e hozzá bármilyen viszonyunk?
A nemzeti-konzervatív oldal egyik nagy ikonja, a magát a „hivatalos” kultúra letéteményesének tartó liberális-kozmopolita közeg által lenézett író, Wass Albert – akinek valóban létező és népes olvasó- és rajongótábora van – olyasmiről ír regényeiben, ami érdekel bennünket. A mi gondjainkról, a mi felmenőinkről, a mi érzéseinkről. Ismerős a világ, amit megrajzol. Olyan mondatokat ír, amiket értünk, szépnek találunk, amik megérintenek. Olyan módon, hogy nem tudjuk letenni a kötetet, ha mégis, alig várjuk, hogy folytathassuk.
Egy szubjektív szempontok alapján odaítélt díj önmagában nem minősít, hiszen egy adott kör díjaz, amely a művészeteknél – az irodalomnál különösen – az átlag olvasó és különösen a magyar olvasó érdeklődésével és értékítéletével igen kevéssé kompatibilis. Maguk közül, a maguk feltételrendszerét teljesítők közül választanak. Amiben persze a divat, a trendek és a politika is komoly szerepet játszik.
Nem minden nyertesre igaz ez, hiszen Thomas Mann vagy Sienkiewicz népszerű, olvasott és elismert szerzők idehaza is. Ahogyan Garcia Márquezhez, a magyarokról olyan szépen megemlékező Albert Camus-höz, de még a füredi parti sétány névadójához, Rabindranáth Tagoréhoz is van valami közünk.
Felmerülhet érvként, hogy az irodalom is tudomány, amit a laikus olvasónak nincs képzettsége és képessége megérteni. Olyan, mint a fizika, a kémia, amit csak a bennfentesek, a legnagyobb tudósok értenek igazán. Mi, egyszeri olvasók nem vagyunk alkalmasak és méltók arra, hogy megítéljük a minőséget. Bár beszéltem gimnáziumi – sőt egyetemi – irodalomtanárokkal, akik nem ismerték, vagy ha ismerték is, nem értették, nem tartották igazán jónak és nem szerették Krasznahorkai műveit. Ha azonban még ők sem a „tudomány”, akkor kik számítanak annak? Érdekli-e egyáltalán a legbelsőbb körök irodalomtudósait az olvasók ízlése és véleménye?
A regény (a művészet) sajátságos dolog: ketten hozzák létre: az alkotó és a befogadó. Egyik a másik nélkül nem létezik. Lehet-e jelentős író az, akit nagyon nehéz (már-már lehetetlen) befogadni? Egy üres nézőtér előtt eljátszott zseniális Hamlet-alakítás valóság-e? Egy sosem felfedezett barlang falára rajzolt gyönyörűséges kép létezik-e?
Krasznahorkai műveinek egyik fontos értékmérője, hogy Tarr Béla – megannyi díjjal jutalmazott – filmjeinek alapjául szolgálnak. De igazából Tarr filmjeit is elsősorban ennek a – meghatározott, szűk – szubkultúrának a díjai legitimálják. Mi, átlag magyarok nem vagyunk részei ennek a kultúrának.
De vajon nem hasonlít-e ez a kizárólagos mércét állító, a valóságtól elzárkózó minősítő közeg ahhoz, amit a mainstream politikában megtapasztalunk? Amin ugyancsak kívül vagyunk, megvetett, utolsó páriaként tekintenek a nézeteinkre, miközben hisszük-tudjuk, hogy nekünk van igazunk a migráció tarthatatlansága, a gender őrülete vagy akár a keleti háború kapcsán.
A politikában értjük és elfogadjuk, hogy attól függetlenül, kik és mennyien állnak velünk szemben, még ez a normális út. Így van ez a kultúrával is. Hiába legitimálják díjakkal ezt a tőlünk idegen kultúrát és alkotóit, nem lesz a miénk, nem fogunk megváltozni.
Minden büszkeségünk mellett azért felmerül a kérdés: jó-e, ha olyan magyar ember hangját erősítik fel, aki azt ellenünk fordítja? Ismerve Krasznahorkai vélekedését a mai magyar politikáról, talán ez is benne volt a díjban; ütni egyet így is a konzervatív kormányon.
A Nobel-díj tömény politika; jó példa erre anno Winston Churchill irodalmi (!) kitüntetése, de akár Obama vagy a háborús pszichózisba ájult Európai Unió kollektív béke-díja is egészen különösen fals annak fényében, hogy mondjuk II. János Pál nem kapta meg. (Jellemző, hogy négy amerikai elnököt tüntettek ki eddig a címmel, pápát pedig egyet sem…)
Azért is zavarba ejtő Krasznahorkai piedesztálra emelése, mert ha valaki azt látja, hogy ez a legjobb magyar író, óhatatlanul átfut az agyán: milyen lehet a többi? Miközben akikre mi igazán büszkék vagyunk, akik a magyar irodalom alapjait (és csúcsait) jelentik számunkra, akiket elzárt kis nyelvünk miatt meg sem érthetnek – mert nem olvashatják eredetiben –, nem kaptak soha Nobelt. A teljesség igénye nélkül, és csak azokat említve, akik nem haltak meg az első díj kiosztása (1901) előtt: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Wass Albert, József Attila, Radnóti Miklós… (És talán Ady, Tamási, Székely János, Weöres, Illyés, Németh László…)
Hétvégén az egyik bevásárlóközpont hatalmas könyvesboltjában jártam; sem az ajtóban életnagyságú kartonpapíron, sem legalább egy plakáton vagy kirakatüvegre ragasztott papírdarabon nem utalt semmi arra, hogy a héten irodalmi Nobel-díjasunk lett. Nem találtam Krasznahorkai-kötetet – a magyar irodalomnál, Kovács és Krúdy között volt két könyvnyi üres hely; gondolom, ott lehetett a szerzőtől a teljes hozzáférhető termés, amit az első izgalomban valaki már rég elvitt. Nem hirdette kis táblácska, hogy készül az utánnyomás, és rövidesen lesz. És nem csak azért, mert váratlanul érhette az üzletvezetőt a helyzet, hanem igazság szerint senki nem is tartotta számon; egyszerűen nem volt benne sem olvasók, sem kereskedők tudatában. Ha húsz éve a valódi olvasói-, rajongói táborral bíró Szabó Magda vagy Jókai Anna nyer, bizonyára a metróig állt volna a dedikálásra várók sora, és talán tudtak is volna mit az érdeklődők kezébe adni.
Az ilyen pillanatok módot adnak rá, hogy az első öröm után (mint amikor egy sosemlátott sportágban sosemhallott hazánkfia nyer), azért feltegyük a kérdést: mi a célja az irodalomnak? Szórakoztatás? Közös sorsunk megírása, az élet értelmének kutatása? Dicsőítés – amint a középkori himnuszok szerzői gondolták – vagy történelmünk ábrázolása? Segítség az élet útvesztőiben tévelygőknek? Puszta gyönyörködtetés, netán szerzői önmegvalósítás?
Mindezt figyelembe véve úgy tűnik, a tüneményes tenerifei kislány sportsikere még mindig közelebb áll hozzánk, mint Krasznahorkai életműve, amelyhez a magyar társadalom döntő többségének, úgy fest, semmi köze sincs.
Fotó forrása: Profimedia
