Progresszív zenész és hívő református a radiológus főorvos
Kollár Attila főorvos 1980-ban alapította meg többedmagával a dallamos progresszív rockzenét játszó, nemzetközi sikereket is elérő Solaris zenekart, majd játszott a Napoleon Boulevard-ban is. Fuvolistaként ma az Invocatio Musicalis nevű együttesében a legaktívabb, gyülekezeti énekek könnyűzenei feldolgozásait adják elő. A zenész-doktorral a Református.hu oldal közölt nagyinterjút, ebből idézünk.
Joó István riporter az interjúban először arról érdeklődött, hogy vajon mi a kapcsolódási pont a két eltérő tevékenység között, amire Kollár Attila azt válaszolta, hogy ebben a talentumokról szóló példázat ad eligazítást.
„Ha valaki mind az orvosi pályán, mind a művészet terén kap talentumokat, sáfárkodjék mindkettővel. Nem egyedi a példám, a néhai zongorista Vukán György fogorvos is volt. Hacki Tamás füttyművész kenyérkeresetét tekintve fül-orr-gégész… Egyébként mind az orvosi munka, mind a zenei tevékenység más irányban foglal le, így egyikből a másikba átváltva ki tudja pihenni magát az ember. Hosszú, nehéz, nyolcórás napi orvosi munka után, ha felüdülést szeretnék, akkor ott a fuvola. De visszafelé is igaz ez. Egy-egy nehéz stúdiófelvétel után az ember szintén elfárad, és akkor jó visszatérni annak a hivatásnak a gyakorlásához, amelyben hús-vér embereken kell segíteni”
– tette hozzá.
Arra a riporteri kérdésre, hogy a Solaris színes műfaji repertoárjához volt-e köze annak, hogy a frontemberük a keresztyénség által megérintett fiatal volt, Kollár Attila azt válaszolta:
„Abban az együttesben mindenki belevihette a saját egyéniségét, világlátását az éppen születő zenébe. Kölcsönhatásban alkottuk akkor a számainkat, főleg a próbateremben. A végeredmény rendre az lett, hogy lehengerlési szándék, hatásvadászat helyett tényleg megjelent bennük valamiféle gondolatiság, gondolkodásra késztetés. Szavak nélkül persze, az instrumentalitás miatt. Az már csak másodlagos, hogy a Solarisra éppen a science fiction címkét ragasztották” – válaszolta a fuvolista.
Az interjúban szó esett arról is, hogy a Hungaroton állami lemezgyár késlekedve, csak 1984-ben adta ki első nagylemezüket, aztána második albumunk kiadását pedig már el is utasították.
Ennek okait Kollár Attila abban látta, hogy szerinte nem volt érdekelt a gazdaságilag végképp hanyatló, hitelfelvételekkel eladósodó szocialista rezsim olyan igényesebb lemezek támogatásában, amelyek nem százezres példányszámban kelnek el, csak mondjuk negyven-ötvenezresben.
„Ezért ezt a Solaris-korszakot 1986. április 7-én a fergeteges, háromórás, Petőfi csarnokbeli búcsúkoncerttel lezártuk, várva a jobb időkre. Vincze Lilla énekesnővel kiegészülve aztán négy éven keresztül Napoleon Boulevard-ként működtünk, százötvenezer körüli példányban fogytak akkor a lemezeink. 1990-ben aztán sikerült kijárnunk, hogy egy dupla Solaris-album is megjelenjen tőlünk. Ez igazán jólesett a lelkünknek, bár ettől még a zenekar nem lett újra aktív, koncertező csapat”
– tette hozzá a zenész-főorvos.
A zenekar kilenc évig tetszhalott üzemmódban működött, majd egyszer csak nemzetközi hírük lett.
„1995-ben egy amerikai progresszívrock-lemezkiadó producere, Greg Walker meghívott minket Los Angelesbe egy többnapos fesztivál szombati főelőadójának. Neki a Solaris volt az egyik kedvenc zenekara. Azért ismerhette a zenénket, mert jóval korábban egy japán kiadó európai lemezsorozata részeként kiadta a Marsbéli krónikák címűt CD-n, a Hungarotontól megvásárolt licenc alapján, így a felvételünk bekerülhetett a világterjesztés sodrába. Megindított minket, hogy az élő előadáson a közönség beletapsolt a dalainkba, mert sokan felismerték azokat. Ennek a koncertnek az anyaga később megjelent dupla CD-n. A Los Angeles-i kirobbanó fogadtatás hatására a Solaris új erőt kapott, és attól kezdve főként külföldön léptünk fel. Máig dolgozunk együtt, és idén novemberben egy új dupla CD-nk jelenik meg Marsbéli krónikák III címmel, idehaza” – újságolta örömmel a művész, akinek időközben lett egy másik zenekara is, az Invocatio Musicalis, amely nem kis részt a református énekeskönyvben található zsoltárokat és dicséreteket dolgoz fel.
„Annak, hogy 1998-ban szólólemezt készítettem, az volt az oka, hogy a saját, önálló zenei ötleteimet szerettem volna megjeleníteni. Zsoltárok és filmzene című 2006-os lemezünkön bukkant fel olyan szvit, amelybe már beleszövődött a 128. református zsoltár dallama fuvolán. Később aztán egyre hangsúlyosabbak lettek ezek a feldolgozások, és mindmáig dolgozunk újabb és újabb református énekekkel. Ebben feltétlenül benne van a hitbéli érlelődésem folyamata. Fontos megemlíteni, hogy az Invocatio Musicalisban játszik a szintén református Naszádi Gábor gitáros barátom, akivel valaha együtt muzsikáltunk a középiskolai zenekarban. Neki is, nekem is egyházunk énekei a zenei anyanyelvünk, így a munkálkodásunk során óhatatlanul meghatározó vonulat keletkezett ebből a közös pontból, ekképpen ezek a feldolgozások egyfajta közös lázban fogant szerzeményeink”
– mesélte Kollár Attila, aki egyébként radiológus főorvos a Semmelweis Egyetem Orvosi Képalkotó Klinikáján.
Arra a riporteri kérdésre, hogy mit jelenthet ma a daganatos betegeknek, hogy hívő orvossal találkoznak, elmondta, úgy látja, hogy aki ilyen súlyos betegség gyanújával kerül szembe, lepereg a saját élete, fordulóponthoz érkezik, amelyben elkerülhetetlen a számadás és a szembenézés a megpróbáltatásokkal.
„Nem mindegy, hogy megnyugtató szóval, igazi segítőként tudom-e fogadni őket a betegellátási lánc adott pontján, vagy csak fokozom az érthető belső feszültségüket. Lelkivilágommal, keresztyén attitűdömmel igyekszem eléjük élni a hitet. Ha rákérdeznek, fel is fedem a lelki hovatartozásomat, illetve számot adok az én reménységemről, amelynek a forrása Jézus Krisztus”
– zárta gondolatait a zenész-főorvos.
A Kollár Attilával készült teljes interjút a Magyarországi Református Egyház hivatalos oldalán olvashatják el.
Címlapkép forrása: Facebook/Kollár Attila
