Vidám temető

A temetőről legtöbbször minden eszünkbe jut, csak az a szó nem, hogy vidám. Szaploncán, Máramaros vidékének kis községében mégis másképp gondolkodnak erről az előbb-utóbb mindenkit érintő kérdésről, és még büszkék is rá.

A ház, amelyben felnőttem, egy temető mellett áll, így – főleg keresztényként – semmilyen rossz érzés nem fog el, ha bármikor szóba kerül ez a hely, sőt, mindig szerettem azt a nyugalmat, amivel körbevett; a halottak napjának pedig mindig egy kiváltképp szerencsés tanúja lehettem az ablakból, amikor láthattam az éjszakában gyúló millió mécses lángját, amelyek mind egy-egy ember szeretetét fejezték ki. A „halál kultúrájában” érthető, hogy az elmúlásnak, egyáltalán az öregedésnek a gondolatától is menekül sok ember és nem szívesen tekint egy olyan helyre, ahol lépten-nyomon a saját végességével szembesül.

A szaploncai temető történetének kezdete a két nagy világégés közé tehető, és Stan Pătraș népi faragó, festő, költő, majd később tanítványa, Dumitru Pop életművét dicsérik. A több, mint 800 keresztet számláló sírkert fejfáinak mindegyike tölgyfából lett kifaragva és mindegyikük az úgynevezett „szaploncai kékkel” van lefestve. Az egyes kereszteken kis festmények találhatók az elhunytról, életének egy nagyon jellegzetes környezetében, alatta pedig egy róla szóló sokszor vicces, egyszerű, spontán, máramarosi nyelvjárásban megfogalmazott kis rigmus. Ez a temető ilyenformán lassan száz éve a szaploncai emberek valóságos életkrónikájává vált.

A román paraszt hitének mélységéről beszél az a temetőben olvasható általánosan elfogadott tény, hogy ők sosem féltek a haláltól. Számukra a kereszt az örök megnyugvás felé nyíló kaput jelenti. Számukra a halál egy természetes történés, melyet sorsként fogadnak el. Nem a derű a jellemző, hanem az, hogy itt az életet a halálnál előbbre valónak tartják, ahogy (Romániában gyakran belebotlik az ember, itt sem volt elkerülhető egy ókori Rómával húzott párhuzam) az Rómában is, mikor bejelentették valakinek a nemlétbe szenderülését, azt mondták: vixit. Élt! (Keresztényként természetesen reméljük, hogy azt itt elhunytak életéről nem kell múlt időben beszélnünk, és már Krisztussal együtt az örök létben vannak.)

Bár a gyásznak mindig meg van a maga helye és ideje az ember életében, nem egyszer találkozhatunk olyan helyzettel, mikor mások viselkedésén látjuk, vagy akár a saját életünkben ébredünk rá arra, hogy a szomorúságunk és a múlt elengedésére való képtelenségünk egy idő után már csupán az Istenbe vetett bizalmunk minőségét vagy hiányát tükrözi. Ne felejtkezzünk el arról, hogy Krisztus az Út, az Igazság, és az Élet!

„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” /Jn 14;1/

Varga Gergő Zoltán

A végére pedig itt hagynék egy sírfeliratot a vidám temetőből: „Itt nyugszom én idelenn, Braic Ileana  a nevem, volt öt legény gyermekem, Isten tartsa valahányat, neked Griga megbocsátok, bár a késed belém vágtad, mikor leszúrtál részegen, de eltemettél tisztesen, itt a nagy templom tövén, te is megtérsz majd mellém.”