„Nagyon nagy örömöm volt ez…” – Így élt, tanított és nevelt Jelenits István piarista szerzetes, az utolsó Prohászka-lovag

„Rájöttem, van tehetségem arra, hogy olyan gyermekben, akivel más tanárok nem boldogulnak, kedvet támasszak a tanulásra. Arra gondoltam, hogy ez a hivatásnak a jele, és hogy tényleg hasznos tudok lenni mások számára” – vallott elhívásáról, hivatásáról Jelenits István piarista szerzetes, akit a héten helyeztek örök nyugalomra a Fiumei úti temetőben. A szerzetes életéről a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tartottak előadássorozatot, ahol többek közt megtudtuk, milyen diákcsínyek részese volt, hogyan vélekedett a szocialista realizmusról, és hogyan tekert el Rómáig egy egyszerű biciklivel.

Mint arról portálunk is hírt adott, a héten helyezték örök nyugalomra Jelenits István piarista szerzetest, tanárt, írót, a magyar kulturális élet jeles és meghatározó alakját. A gyászszertartást és a misét követően a Jelenits atyára emlékezők a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán gyűltek össze, ahol előadásokon keresztül idézték fel életét, személyiségét, hitvallását. Ezek közül alábbi cikkünkben Koltai Andrásnak, a piarista rend magyar tartománya levéltárosának visszaemlékezéseit idézzük a teljesség igénye nélkül.

Dantét csakis olaszul

Koltai András a piarista szerzetes színes, olykor viszontagságos életének sarokpontjait felelevenítve elöljáróban elmondta, Jelenits István Berettyóújfalun született 1932-ben. Édesapja, idősebb Jelenits István Újkécskéről származott, édesanyja pedig Kunszentmiklósról, akik Kecskeméten ismerték meg egymást. Érdekesség, hogy a párt az a Tomek Vince adta össze, aki később piarista tartományfőnök lett, majd 30 éven át a tartomány generálisa volt Rómában. 1940-ben, amikor Jelenits István nyolc éves volt, a család a bécsi döntés következtében Nagyváradra költözött, 1943-ban itt kezdte meg tanulmányait a premontreieknél. Erről az időszakról Jelenits atya sokat mesélt, külön kiemelve, hogy még románul is tanulniuk kellett. 1944 szeptemberében aztán a közeledő orosz csapatok elől Budapestre költöztek, Tomek Vince szerzett számunkra szállást a Sváb-hegyen. Jelenits István néhány hétig járhatott a piarista gimnáziumba, mígnem az oroszok lőni nem kezdték a fővárost. Jelenits István édesapja fogságba került, a család pedig 1945 márciusában Kunszentmiklósra menekült, ahonnan csak az édesapa kiszabadulását követően térhettek vissza, akkor már Budafokra. Jelenits István szívesen emlegette gimnáziumi életének azon szakaszát, amikor Ady Endre Gimnázium néven működött a budapesti piarista gimnázium és világi tanárok érkeztek a szerzetesek helyére. A piarista diákok sportot űztek abból, hogy ezeknek a tanároknak megkeserítsék az életét, bár nem feltétlen voltak rossz emberek, sőt, akár kifejezetten vallásosak is voltak, mégha titkolták is. A diákcsínyek közé tartozott, hogy a memoritereket, például Dantét olaszul tanulták meg, hogy zavarba hozzák tanárukat, vagy egy fél évig elhitették, hogy van egy Pap nevű osztálytársuk, aki valójában nem is létezett. Jelenits István úgy emlékezett erre az időszakra, hogy már tanár korában, ha inzultusok érték a diákok részéről, mindig arra gondolt: ez semmi ahhoz képest, mint amit diákként ők műveltek.

A gimnáziumban már feltűnt Jelenits atya különös tehetsége a nyelvek iránt, ami későbbi diákjai számára is nyilvánvalóvá vált, amikor például francia kötetekből olvasott föl magyarul. Megtanult latinul és görögül, de az igazi kedvence a francia nyelv maradt. 1946 nyarán vett részt élete első cserkésztáborában, amely aztán élete végéig elkísérte. A túrázásokat a cserkészet betiltása után is folytatták, „radar alatt”, mivel erre az állambiztonság akkor még nem figyelt fel. 1951-ben érettségizett.

Elhívták, mert kedvet ébresztett a tanulásra

Jelenits István az érettségit követően határozta el, hogy piarista szerzetesnek áll, amelyről később úgy fogalmazott,

rájöttem, van tehetségem arra, hogy olyan gyermekben, akivel más tanárok nem boldogulnak, kedvet támasszak a tanulásra. Nagyon nagy örömöm volt ez. Arra gondoltam, hogy ez a hivatásnak a jele, és hogy tényleg hasznos tudok lenni mások számára.

Jelenits István és a szocialista realizmus

A korra jellemző módon az alacsony keretszám miatt nem lehetett azonnal papnövendék. Sík Sándor javasolta neki, hogy maradjon világi hallgató az ELTE-n, és majd „meglátják”, mi lesz. Így Jelenits István világiként járt a magyar szakra, közben nem hivatalosan a hittudományi akadémiára, és csoportokkal is foglalkozott. 1955-ben szerzett magyar szakos diplomát, ekkor marasztalták a nyelvészeti tanszéken, több tanári állást is felajánlottak neki, ő azonban kitartott a rend mellett. Még ebben az évben tehát beöltözött, 1959-ben Egerben tett örök fogadalmat. Budapesten kezdte meg tanítói munkásságát, de aztán egy év elteltével, 1960-ban Kecskemétre kerül. A tanítás mellett próbál bekerülni a város értelmiségi vérkeringésébe, így került barátságba a kecskeméti művésztelep művészeivel.

Az egyik kiállításon egy baráti beszélgetés zajlott arról, hogy milyen is a szocialista realizmus, ő pedig József Attilát idézte: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad.” És hogy szerinte a szocialista realizmus e gondolatnak az első felét veszi komolyan, a nonfiguratív pedig a másodikat

-idézte a levéltáros a történetet, hozzátéve, nem is az értelmiségi téma volt igazán fontos, hanem, hogy másnap megjelent egy ÁVH-s a gimnáziumban, és közölte, hogy jobb lenne, ha a tanárok az iskolában maradnának, és nem szólnának bele a város szellemi életébe. Mindebből is látszik, hogy Jelentist István megfigyelt személy volt, ezt erősíti az a róla szóló jelentés, amelyet egyik beszervezett rendtársa írt róla 1961-ben. Mint a jellemzés írja, Jelenits István

erősen klerikális típus, akadályt nem ismer, látszólagos csendessége és szerénysége dacára mindent kiharcol magának. A rendben elég nagy tekintélye van, főleg a fiatalok és a növendékek, elöljárók előtt. Sík Sándor rendfőnök nagyon nehezen engedte le Kecskemétre, maga mellett akarta tartani, hogy tudományosan működjék.

Az „Aranycsapat” tagjaként

A találó jellemzés utolsó elemei azért is találóak, mivel 1965-ben már ismét Budapesten tanít többek közt Bibliaismeretet a Kalazanciumban a kispapoknak. Ezzel tulajdonképpen részévé vált az azóta is csak „Aranycsapatként” emlegetett tanári karnak a Budapesti Piarista Gimnáziumban. Valóban kiváló tanár volt, mint Koltai András fogalmazott:

bármiről is beszélt, úgy tudta lekötni a diákok figyelmét, hogy azt maguk is könnyen elsajátíthatták. Még arra is odafigyelt, hogy míg első osztályban részletes vázlatokat készített, idővel egyre rövidebbeket, így ösztönözve a diákokat az önálló munkára.

Gyimesközéploktól Rómáig

A túrázás ugyanakkor továbbra is nagyon fontos szerepet játszott az életében, lényegében a cserkészet hagyományait vitte tovább. Minden nyáron szervezett evezős, gyalogos és biciklitúrákat, 1965 nyarán több mint ezer kilométert tekertek Csehszlovákiában és Lengyelországban a piarista diákok, 1973-ban nagy újdonságként Erdélybe szerveztek túrát, így jutottak el Kolozsvár mellett Gyimesközéplokig. 1975-ben a Poprádon eveztek le egy nyolc napos vízitúra keretében. A kutató kiemelte, Jelenits István komolyan készült ezekre az utakra, azokat a nevelés fontos eszközének tartotta, nemcsak a nomád élet szépségét, de a lelki vonatkozásokat is, ezért is olvasott gyakran Pilinszkytől a pihenőidőkben, okulásként.

A nyolcvanas években Jelenits István aktívan részt vett azoknak a rendi kirándulásoknak a szervezésében, amely egyfajta virtuális kitörést jelentettek abból a térből, amelybe a rend be volt zárva. Így jutottak el Podolinba, ahol az ottani rendházban közösen miséztek, Szencen a szlovák tartományfőnökkel találkoztak, de a lengyel piaristákhoz is szerettek volna ellátogatni Krakkóba, ami sajnos a magyar állam ellenállása miatt végül meghiúsult.

A túráknak bizonyos szempontból csúcspontját jelentette az 1981-e év, amikor az első biciklis zarándoklat megvalósult Rómába. Ez úgy zajlott, hogy két hétig biciklizett az egyik csapat Rómáig, a másik vonattal érkezett az olasz fővárosba, ahol egy hetet közösen töltöttek el, majd, akik vonattal érkeztek, biciklire ültek. Az első és a későbbi túrák szépségét leginkább az esetlegességük adta, hiszen sok esetben csak annyi volt biztos, hogy elindulnak, és hogy hová akarnak megérkezni. A szállás, az étkezés megszervezését útközben kellett megoldani. Fontos megemlíteni, hogy Jelenits atya egy váltó nélküli biciklivel abszolválta az első utat, a hegyekre gyakorta csak feltolta a biciklit.

Az elfelejtett börtön

Jelenits Istvánt 1985-ben választották tartományfőnökké, többek között hihetetlen népszerűsége miatt a fiatalok körében, és miközben ő aszketikus szerénységgel vállalta fel a feladatot, továbbra is tanított és előadásokat tartott. 1990-ben a rendszerváltást követően a rend számára is felgyorsultak az események, megnyílt a világ és a lehetőségek tárháza a rend számára is. Ahogyan Jelenits atya egy 1995-ös káptalanon fogalmazott,

minket az elmúlt évek bezártak egy elviselhető börtönbe, börtönünk még kényelmes is volt, a végén már el is felejtettük, hogy börtön. Épp ideje, hogy kilépjünk ebből a börtönből.

Ennek köszönhetően 1991 és 1996 között öt iskolát indított újra a rend Vácott, Veszprémben, Mosonmagyaróvárott, és Nagykanizsán, valamint Gödön. Ebben az időszakban formálódott az a rendszer, amelyet máig működtetnek a piaristák, bár Jelenits István nagy szívfájdalmára a gödi szakmunkásképzőt időközben bezárták.

Pázmány Péter nyomdokain

Koltai András kitért előadásában Jeleints István széleskörű írói munkásságára is, amellyel kapcsolatban elöljáróban megjegyezte, a Piarista Hírek nevű belső újság egy időben próbálta számba venni, hogy Jelenits atya egy adott hónapban hol tartott előadást, de a szerkesztőknek ebbe rendre beletörött a bicskájuk, mert ő maga sem tudta számontartani fellépéseit. 1965-ös Budapestre költözését követően Jelenits István rendszeresen tartott lelkigyakorlatokat, nagyböjti konferenciabeszédeket, ugyanakkor publikált is. Egyetemista korától jelentek meg nyelvészeti és irodalomtörténeti publikációi, majd 1954-től a Vigíliában esszéi, recenziói. 1972-től külön rovatot is kapott, ez volt az Élet és Evangélium. Később az Új emberben is publikálni kezdett.

1978-ban jelent meg első önálló kötete Betű és lélek címmel, amelyben verselemzéseket, az evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedéseit, magyarázó jegyzeteit gyűjtötték össze, ezt Jelenits István olyan fontosnak tartotta, hogy minden rendtársának dedikált egy példányt.

Valóban művelődéstörténeti fontosságú mű született, hiszen vendégszövegként gyakran bekerülnek onnan részletek a piarista rendtársak prédiákcióiba. Ahogyan a XVIII. században Pázmány Pétert idézték a szónokok, úgy használják, használták a piaristák Jelenits István beszédeit

-jegyezte meg a kutató.

Az utolsó a Prohászka-generációból

Koltai András végül arról beszélt, értékelése szerint Jelenits István az úgynevezett Prohászka-generáció tagja, egyik utolsó képviselője volt. Nagyjából száz évvel ezelőtt Prohászka Ottokárral elindult egy fordulat a magyar katolikus egyház berkein belül, különös tekintettel az oktatáson túl a nevelés terén.

Ez a mozgalom Sík Sándorral és másokkal együtt teljesen új utakon próbálták a diákságot megközelíteni, új módszerekkel, új meglátásokkal. Ez a korosztály sajnos kikopott Jelenits István halálával, ám életműve, írásai útmutatást adhatnak az új generációknak

– zárta előadását Koltai András.

Vezetőkép: Piarista Rend Magyar Tartománya/Facebook