Molnár Miklós atya: Mit hagyunk örökül?
Választások zajlanak: stafétákat fognak átadni, gondolom itt is, ott is. A vezetőket időnként cserélik. Aztán, persze mi is változtatunk akár munkahelyet, vagy elköltözünk máshová. Mindenféle változások történnek hétköznapibb, vagy magasabb szinteken is. És minden döntésünkkel építünk vagy rombolunk valamit a jövőből. Egy bölcs ember, amikor a kisebb döntéseit meghozza, figyelembe veszi a távolabbi célokat is. De vajon mit hagyunk örökül?
Érdekes kérdés persze, hogy mi a szemléletmódunk alapja: önközpontúan élünk, vagy másokat is szem előtt tartva! Ez is meghatároz mindent. Sajnos, bármennyire is szeretnénk, hogy bizonyos szakmák vagy a tudomány maga objektív legyen, tárgyilagosan valósítsa meg eredeti rendeltetését, amit emberek űznek, az mindig alá lesz vetve a szubjektivitásnak. Tisztelet persze azoknak, akik minden törekvésükkel az eredeti célokért küzdve objektivitásra törekszenek! A pszichológiában is gyakran találkozunk azzal, hogy a saját antropológiája meghatározza a szakember viselkedését. Ennek megfelelően lehet, hogy nem is ugyanolyan véget ér egy-egy terápia: van, amiből gyógyulás, van, amiből csak megnyugvás születik. Rengeteg minden hatással van egymásra, s így általában nem is világos, hogy mi hova vezet minket. Ezért (is) van jelentősége az alapoknak, amelyekre építünk.
Mivel a jövő számos szegmense beláthatatlan, ezért az örökségünk kérdését is az alapoknál van értelme elkezdeni. Ha azokat jól és helyesen választjuk meg, már sokszorozzuk a siker esélyét. Amikor egy ikon fényaranyozását elkezdjük, nemcsak a bóluszréteg kialakítása lesz nagyon fontos, hanem már a mész és nyúlenyv keverékének felvitele is figyelmes munkát igényel. Ha például túlmelegítjük az enyvet, kis buborékok jelenhetnek meg, melyeket sem az agyag, sem az aranyfüstréteg nem tud majd eltüntetni. Gyakran eszembe jut ez, amikor az örökségünkre gondolok. Az, hogy mit hagyok magam után, azon is múlik, hogy hogyan kezdtem az építkezést!
A gyermekek jövőjét már kisbabakorban, de néha már fogantatás előtt romboljuk. Nem csak a dohányzás, alkoholizálás, drogozás kérdésére gondolok, természetesen. Már magában az, hogy nekünk járó tárgyként gondolunk a gyermekeinkre, úgy vágyunk rájuk, mint a rögeszméink beteljesülésére, árt nekik. Vagy az, ahogy a mindennapossá váló bántalmazásban a gyermek szükségleteire válaszul képernyőt nyomunk a szeme elé, hogy tönkre tegyük az idegrendszerét és a szociális kapcsolatait, vagy éppen a szülő válik elérhetetlenné, mert az ő figyelmét vonzotta magába a telefon, mind-mind a gyermek jövőjét veszi el. A jellemtelenné váló minták, a kiüresedő gesztusok, az értéktelenségekkel tarkított világkép, a nevelés hiánya szintén ezeket a bajokat tetézik.
Múlt vasárnap, az Úrnapján, egy egészen más mintát kaptunk az Úr Jézustól. Ő örökül Önmagát adja. Mindent megtesz értünk, ami a javunkra válik, de ezen felül még egészen át is adja magát nekünk. Ez a gesztus megmutatja, hogy az emberi létnek mi a legmagasabb fokú lehetősége: az önfeláldozás. Ennél magasztosabb ajándékot nem adhatunk. A világunknak és a jövőnek is szüksége van az őszinte, hiteles, átadott életekre. Lehet, hogy nem tudok tökéletes örökséget alkotni, de ha abban, amit hátrahagyok, önazonosan vagyok benne, igenis sokaknak a javára lesz. Jézus erre mutatott példát. Így mi, akik bűnnel küzdünk, ha nem is a hibátlanul leélt élettel, de az őszintén feltárt hibákkal, tévedésekkel, a tisztázott kapcsolatainkkal átadjuk magunkat, és építjük ezt a világot.
Ez most nem a „légy önmagad!” üres frázisa, és nem is véletlenül nem a végszó. Ezek a gondolatok az önazonosságról csak azok az alapok, melyek szükségesek ahhoz, hogy tényleg használható örökségem legyen. Kell azonban, hogy a szemem előtt tartsam mindig a kérdést: mit adok át a gyermekeimnek, a körülöttem élőknek, a következő generációknak! Minél több jellembeli fejlődésen megyek keresztül, minél inkább kimunkálom a bennem levő erényeket, annál értékesebb az, amit átadok.
Az Eucharisztia kapcsán arról is ejtsünk szót, hogy Jézus áldozata végtelen értékű. Ennek ellenére rendelkezik korlátokkal. Mert ha valaki halálos bűn állapotában veszi magához az Élet Kenyerét, az akkor is a kárhozatára válik, ha Krisztus éppen az ellenkezőjéért adta nekünk. A befogadó személyén is múlik, milyen hatással van rám az Örökség! Ezért már nem az Adományozót terheli a felelősség! A mi ügyünkre fordítva: nekünk arra kell törekedni, hogy ne csak egyedi, sajátságos örökséget adjunk tovább, de olyat, melynek értéke, súlya van. Az, hogy más mit kezd vele, már nem a mi felelősségünk.
Jézus nem kíméli magát és nem sajnálja tőlünk az áldozatot. Legyünk mi is ilyen bőkezűek és nagyvonalúak, amikor másokért munkálkodunk! Szemlélve Mesterünk nagy Örökségét, a mai napon mi is fontoljuk meg, mit hagyunk hátra és mit szeretnénk örökül adni a szeretteinknek, a világunknak!
Molnár Miklós atya
Címlapkép forrása: freepik
