A Most vagy soha! című film a fiatalok és a magyar nagyközönség számára készült, ők megértik, és tapsolnak neki
A Most vagy soha! című film megér egy misét, annál is inkább, mivel az országban, a vidéki mozikban még vetítik folyamatosan. Legjobb úgy megnézni ezt a filmet, hogy nem ismerjük a pusztító kritikákat – mert szinte csak ez van az interneten -, átengedni magunkat az élménynek. Igaz, nehéz elkerülni a kritikákat, legalább főcímekben, ahol a baloldali „független, objektív” média kötelezően lehurrogja, aztán még jobboldalról is megérkezett a negatív hang.
Nehéz függetleníteni magunkat a jobbról, balról kapott ledorongolásoktól, mégis ezt kell tenni. Már elhatározzuk, hogy meg se nézzük, amikor feltűnik egy hír, hogy Erdélyben a film után felállva énekelték a magyar és az székely himnuszt. Így aztán mégiscsak megnézzük és egyetértünk vele, amikor a hazai közönség felállva tapsol. Az átlag magyar néző, nem foglalkozik a pocskondiázó kritikákkal, nyugodt szívvel ül be a moziba, és elérzékenyül, sír, mellét magasztos érzés feszíti, s nem azért, mert „giccsben fuldoklik”, ahogy kellene a kritikák alapján éreznie magát, hanem a hazafiság egyszerű, nemes érzése tör felszínre. A „pátosz”, ami szitokszóvá vált a kritikákban, igenis nemes érzés.
A kultúrharc, a szekértáborok baloldali résztvevői, minden esetben gunyorosan közlik, micsoda hatalmas költségvetésű film ez, és ráadásul rossz, unalmas, akciófilm. Mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy unalmas, ellaposodó, vontatott, és „bezzeg a Semmelweis-film”. Ott nem volt baj a dús akciójelenetek sokasága, a bántóan éles premier plánok, a hollywoodi klisék. Ennek a filmnek azonban felróják akciójeleneteit, a fikciókat, pedig még kitalált szerelmi szál sincs benne, mint a híres orvosról készült filmben. Igaz, itt megvolt a szerelem valóságosan, nem kellett kitalálni a Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) és Petőfi Sándor (Berettyán Nándor) románcát. Ha kritizálni akarjuk, akkor talán éppen ezen a ponton érheti kritika, mert a pofozkodó Júlia és az elrablási jelenetek fikciós szála nem hiányzott belőle. Érdekes volt viszont a valódi akciójelenetek főszereplője, Farkasch, a titkosrendőr felbukkanása, aki a magyarok örök árulóját testesítette meg. Ezen a ponton érthetővé válik a film kezdetén megjelenő szöveg: „Ami történt, és ami történhetett volna”. Ez egy olyan fikciós szál, ami egyrészt ellensúlyozza a valóban megjelenő pátoszt, amitől folyamatosan sírni kellett volna. Másrészt fontos szimbólum a filmben, hogy mindig vannak közöttünk árulók, akik nem feltétlenül csak a pénzért dolgoznak saját hazájuk ellen, hanem meggyőződésből. Ezt láthattuk későbbi korszakainkban is a szocializmusban, amikor besúgók egész hálózata pusztította az országot és a népet az internacionalista szocializmus nevében. Nem azokról van szó, akiket megfélemlítettek, akiket félig agyonvertek, hogy súgják be családtagjaikat, barátaikat, hanem a meggyőződésesekről. Ma ugyanez a helyzet, főleg a momentumosok esetében dolgoznak „donáthannák” az ország ellen, és szolgálják ki a brüsszeli érdekeket; meggyőződésből. Ezt testesíti meg Farkasch, akit Horváth Lajos Ottó játszik, igen meggyőző alakítással. Szinte erősebb a negatív karakter, mint a pozitívok, ahogyan az István, a királyban a pogány vezéré, Koppányé Vikidál Gyula alakításában.
A történelmi hűség is kritika alá esik a filmben, mert nem foglalkozik eléggé a reformkorral, és kicsit talán valóban leegyszerűsíti a mondanivalót, mindenki számára érthetővé. Hangsúlyossá válik a magyar nyelv használata, az addigi német túlsúly helyett. Kifogások, hogy ekkorra már az országgyűlés megszavazta a nyelvtörvényt, és egyébként is, német ajkú többség élt Pest-Budán. Az átlagember azonban jól ismeri ezeket a nyelvtörvényeket, hiába létezik papíron, amíg idegen uralom van az országban, addig az ő nyelvük dominál. Ebből ért a magyar, hiszen megtapasztalta Erdélyben, Szlovákiában és legélesebben a mai napig Ukrajnában. A magyar beszédért mindig büntetnek, ezért verték félig agyon a magyar lányt Szlovákiában; napjainkban. A filmben pedig a magyarul éneklő idős embert. Kolozsvárott ki sem szolgálnak, még útba sem igazítanak, ha magyarul szólalsz meg. Nem is lehet csodálkozni, hogy Erdélyben felálltak, és a Himnuszt énekelték a film után.
Lóth Balázs rendező Kis-Szabó Márk, Rákay Philip és Szente Vajk forgatókönyve alapján vászonra vitt filmje a fiatalok és a magyar nagyközönség számára készült, ők megértik, és tapsolnak neki.
Alkalmas a hazaszeretet felkeltésére, ápolására, nemes érzelmek gyújtására. Az akciódús jelenetek a mai kor igényeit szolgálják ki, bizonyára az ifjúság megnyerésére gondolva. Valljuk be, nagy szükség van a fiatalok hazaszeretetre nevelésére, és ezt a film jól szolgálja.
Pók Katalin
Címlapkép: Lóth Balázs rendező (b1), Mosolygó Sára, aki Szendrey Júliát alakítja (b2), Horváth Lajos Ottó, aki Farkasch-t, a titkosügynököt testesíti meg (b3) és Rákay Philip forgatókönyvíró, kreatív producer (b4) a Most vagy soha! című történelmi kalandfilm vetítéssel egybekötött közönségtalálkozóján a székelyudvarhelyi művelődési házban 2024. április 7-én. Az alkotók jelenlétében mutatták be a március 15-éről és hőséről, Petőfi Sándorról szóló filmet. Fotó: MTI/Kátai Edit
