Lackfi János: Karácsony a tágas mindenséget szüli újjá

Kevés olyan kortárs írónk van, akinek nem csupán munkássága, de személyes hitélete is „kiolvasható” a nagyközönség számára. Lackfi János #Jóéjtpuszi köteteiben az evangéliumi szó azokhoz is eljut, akik esetleg ritkán lapoznak bele a Bibliába. Ahogy az író mondja, néhány évvel ezelőtt „a Jóisten gondolt egyet, mellbelőtt egy vállról indítós rakétával”, és azóta lángol, a Facebooktól kezdve a gyerekkönyvekig eljuttatva az égi üzenetet. Mi a titka a szoros istenkapcsolatnak? Hogyan éli meg a nagycsaládos létet, és miként tartja a kapcsolatot az olvasókkal? A fenti kérdések mellett Lackfi János azt is elárulta, mennyire könnyű megszólítani a mai fiatalokat és hogy hogyan zajlik hat gyermek és öt unoka mellett a karácsony.

Nem szeretnék műhelytitkokat elárulni, de amikor megkerestem az interjú miatt, nagyon hamar kaptam pozitív választ. Mindez napjainkban hihetetlen fontos és ritka tulajdonságot feltételez: elérhető és valóban odafigyel azokra, akik megszólítják. Egy író, aki nemcsak elefántcsont-tornyából, könyvei mögül tekint ki néha, hanem hús-vér ember, akivel lehet találkozni, beszélgetni, akinek nem csupán a munkásságát, de életét és hitét is ismerhetjük. Tudatos ez a nyilvános fellépés, vagy inkább a személyiségéből fakad?

– A ma élő legjobb írók nagy százaléka valamiféle főállás mellett, a fennmaradó időben épít nagyszerű életművet. Én azon szerencsés húsz-harminc ember közé tartozom, akik a tollukból élnek. És ezt az olvasóimnak köszönhetem. Hálás is vagyok érte, iparkodom tartani velük a kapcsolatot.

Az irodalom ugyanis eleven kapcsolat, párbeszéd, sokkal inkább, mint poros könyvek tologatása egy dohos könyvtárszobában.

Ha csak tehetem, igyekszem gyorsan válaszolni, rendelkezésre állni. Másfelől pedig annyi üzenet jön, hogy ha nem felelek gyorsan, félő, betemeti a levelet az özönvíz. Persze a virtuális gyorsreagálás és a valódi, kitartó személyes jelenlét nem ugyanaz. Ez utóbbit élethosszan gyakorolnom kell, igyekszem elmélyülni benne…

Nagyon szerteágazó a munkássága, de mégis van benne egy erős kohéziós-erő: egyaránt szól a gyermekekhez – szüleikhez, szórakoztat, de ugyanakkor elgondolkodtat és a földhöz szegez. A folyamatos kapcsolattartás az olvasókkal, szerzőtársakkal segíti abban, hogy a műveivel a ma emberéhez, a kor problémáihoz több szálon kapcsolódjon?

– Reklámszövegíróknak tanácsolják, hogy legalább heti egy-két alkalommal utazzanak tömegközlekedéssel, így rajta tudják tartani ujjukat a kortárs élet ütőerén, tudják, mi foglalkoztatja az embereket. Ha busszal megyek be Zsámbékról a városba, ha metrózom, aluljáróban járok, vidéki fellépésre megyek, óhatatlanul belefutok sorsokba. Múltkor Hollókőre kirándultunk, és kicsit leültem a templom előterében. Hamarosan megjött az elképesztő szívélyes és közvetlen sekrestyés hölgy, és már mesélte is, hogy férje meghalt egy közlekedési balesetben, és ő azóta nem képes afelé az útszakasz felé kanyarodni, ahol ez történt. Megkérdeztem, mikor is volt ez az eset… Mondta, harmincöt éve. Történetek keringnek körülöttünk a levegőben, az írónak az a dolga, hogy lehalássza ezeket. Persze a virtuális térben is sok a hangminta, a sztori, a személyes lenyomat. Vagy épp egy-egy rövidhír alakul át irodalommá.

Egy korábbi interjúban nyilatkozta, hogy az irodalom erős kulturális szemléletformáló, és érdemes a gyerekkönyvekkel elkezdeni, hiszen a kicsik a jövő nemzedéke, nem mindegy, mit és mennyit olvasnak. Hogyan lehet a mai gyermekeket, fiatalokat megszólítani, hiszen egyre kevesebbet olvasnak, egyre több időt töltenek az online térben, és az ingerküszöbük is elképesztően megugrott? Tud az irodalom napjainkban még előkelő helyet elfoglalni az emberek szívében?

– Egyfelől igaz, hogy nem kis kihívás az olvasást megszerettetni a kicsikkel. Eddigi pályám során húszezer egyetemi diákom volt, és nagyjából nyolcvanezer iskolás vagy gimnazista, illetve százhúszezer felnőtt előtt léptem fel. Vámosgyörkön járva hallottam, amint a kiskamaszok befelé jövet mondogatják: jáj, irodalom, ez uncsi lesz. Kifelé menet meg vagányul mondták: bácsi, ez király volt! A gyöngyösi könyvtár lépcsőjén egy író-olvasó találkozó után egyik kislány így elmélkedett a másiknak: tudod, azért ilyen élménye egy íróval nem sokszor van az embernek életében… Szóval

ovisoktól a nyugdíjasklubig mindig azt tapasztaltam, hogy ha nem beszélek el a fejek felett, ha nem próbálok meg nagyképűsködni, hanem élettel telien, humorral, józanul beszélek az irodalom dolgairól, akkor nagyon is értő fülekre találok.

És a könyvtárosok, tanítók visszajelzéseiből is az jön le, hogy mikor ott jár valaki, és szóba áll velük, bizony kiveszik és olvassák a könyveit. Még a Kincskereső folyóiratból vittem ajándék példányokat jópár évvel ezelőtt egy nagyon szegény területre… A fellépésem után a diákok mohón rávetették magukat a füzetekre, és fennhangon, akadozva, teljes lázban égve böngészték a verseket, meséket. A tanárok meg ugrándoztak örömükben: látod ezt? olvasnak, el se hiszem, olvasnak! Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor esett meg (van ilyen is néha), hogy nem vették a lapot…

Amikor a kislányom szavalta az Apám kakasát a versmondó versenyen, az egész osztály egy emberként hullámzott a nevetéstől, és a siker garantált volt. Biztosan rengeteg hasonló visszajelzést kap, de honnan ez a könnyedség, amivel például egy olyan -felnőttek számára is – kemény témát, mint Jézus kereszthalála, meg tud írni, le tud fordítani a gyermekek nyelvére?

– Nagy ajándék, és külön kegyelem. Huszonöt éven át, felnőtt megtérőként, hívőként, viszonylag szemérmesen írtam ezekről a témákról. Azt gondoltam, ilyen hatalmas titkokat nem kell a háztetőn kiabálni, elég fülbe súgni. Aztán kiderült, mindkettő jó megoldás.

A Jóisten gondolt egyet, mellbelőtt egy vállról indítós rakétával, és azóta lángolok. Egészen szemérmetlenül mesélek, beszélek a hit dolgairól, hiszen „megismertem az élő Istent, és erről nem hallgathatok”. És aki veretességre és teológiai mélységekre vágyik, az szakfolyóiratokat olvas majd. Én átlagos, meseszerető családoknak, irodalomolvasóknak írok.

Persze akadnak írásaim, amelyeket prédikációba illesztenek, gyülekezeti alkalmakon, templomokban, esküvőkön szavalnak. Ez külön büszkeség. Hiszem, hogy az az Isten, aki elrejtette igazságát a bölcsek elől, és kinyilvánította a kicsinyeknek, szereti, ha nem csak csupa feketeöves hívőhöz szólunk, hanem minél többféle embernek továbbadjuk örömhírét.

Sokak számára példamutató, ahogyan feleségével, Bárdos Júliával kiállnak és elmesélik a házasságuk örömeit, de nem rejtik véka alá azt sem, hogyan dolgoznak meg a kapcsolatukért. Nehéz volt az alkotói munka mellett megtanulni azt az alázatot és odafordulást, amelyet egy jól működő házasság és hat gyermek felnevelése jelent? Mit jelent ma az, hogy az embernek nagycsaládja van?

– Aki nem tud egyszerre több mindenre figyelni, aki szereti a hosszú csendeket, akinek hamar betelik az öröm-táncikálás-zsibongás-tartálya, annak nem érdemes a nagycsalád mellett döntenie. Hat gyermekünk és öt unokánk van. Első öt gyermekünk tíz év alatt született, az elképesztő pörgős időszak volt, húsz- és harmincéves korom között. Az emberek többségének ebben az életkorban meg se fordul fejében az elköteleződés gondolata. Előbb szeretnének valakivé válni, aztán keresni a piacon egy magához illő, megfelelő minőségű társat. Én viszont visszatekintve nagyon hálás vagyok, amiért

Julival fej fej mellett haladva, együtt nőttünk fel, és együtt éltük meg mindazt, ami összeköt. Ugyanezek a dolgok egy kései házasságban talán inkább elválasztanának minket egymástól, közénk állnának. Közös a múltunk, a növekedésünk, együtt váltunk azzá, akik ma vagyunk.

És persze voltak, vannak küzdelmek, krízisek. Ha együtt túl tudunk jutni rajtuk, akkor ezek is összekötnek. Most egyszerre vagyunk kisgyermekes szülők és nagyszülők. Ami állandó tűzoltás, mert folyton szervezzük, hogy hogyan tudnánk összefutni a gyermekekkel-unokákkal, hogyan szervezzük az életet, hogy jusson is, maradjon is. A nagycsalád rengeteg másokért való aggodalommal jár, és rengeteg örömöt, együttlétet ad, hihetetlenül mozgalmas közeg.

Régebbi interjúban mesélte, hogy a családi ünnepekre különleges, személyre szóló, saját készítésű ajándékkal készült. Hogyan zajlik most a karácsony, hogy egyre nagyobb a család, kirepültek a nagyobbak? Mi az, ami hiányzik abból az időszakból, amikor kisebbek voltak a gyerekek, és mi az, ami új és most megmelengeti a szívét?

– Idén már csak négyen leszünk Szenteste. A várakozás napjai mézeskalácssütéssel, díszítéssel, koszorúkészítéssel, mindennapos ima hangolódással telnek. Az utóbbi években viszont feleségem vezérletével azon igyekszünk, hogy az áhítat, a készület és az együttlét öröme minél inkább megmaradjon, de eközben ne daráljuk le magunkat a nagy igyekezetben, és ne tegyük tönkre az idegeinket. Inkább legyen kevesebb sütemény meg pár koszos ablaktábla.

A karácsonyt megelőző napon például mindig kirándulunk egy nagyot, kiszellőztetjük fejünket, beszélgetünk, elszakadunk a gondosan szépítgetett otthon négy fal közti terétől. Kicsit kiszabadulunk a világba, hiszen ez az ünnep a tágas mindenséget szüli újjá, jó gyönyörködni benne.

Feleségem elképesztő finom töltöttkáposztát főz, amely már az előző napokban elkészül, még jót is tesz neki, ha áll egy kicsit. Szenteste csak meg kell melegíteni. Ami nem maradhat el, az a feleségem lengyel családi ágára emlékező „oplatka”-törés: szép nagy ostyákkal körbejárunk, törünk egymáséból, megöleljük a másikat és az eltelt év minden bántásáért bocsánatot kérünk. Kis műsort is rendezünk, bábszínházzal, énekléssel. Szeretetlevelet is ír mindenki mindenkinek. Ezekben nem hazudjuk szépnek a valóságot, hanem csokorba szedjük, hogy miért vagyunk hálásak egy-egy családtagnak. Szem nem marad szárazon.

Sokszor beszél arról, hogy a személyes hite milyen szerepet tölt be az életében, és az alkotásaiban, ahol sokszor a Jóisten „szerzőtársa”. Mindezt olyan humorral és természetességgel, amiről sokan – hívőként is – csak álmodozunk. Van titkos receptje az Istennel való kommunikáció erősítésére? Ami segítheti akár a karácsony megélését is az útkereső hívő számára?

– Jó beszélni róla, de jó is Istennel időzni. Persze az időmet elrabló kütyük, munkák, satöbbik sorban állnak, hogy ne jussak el az imádságig, és fáradtan zuhanjak ágyba. Mert

egyszerűen fenék kell ehhez, ülőképesség, bemenni egy üres szobába, vinni Újszövetséget, ízlelgetni az igét, hagyni nagy csendeket, hogy a Teremtő megszólaljon. Mert akkor aztán olyanokat mond, hol sírunk, hol nevetünk tőle! Mi vagyunk a kis kedvenckéi, nyolcmilliárdan, és nem röstell mindegyikünkkel külön-külön a maga nyelvén, temperamentuma szerint társalogni.

A kitartás nagyon fontos, máskülönben hamar feladjuk: áh, a Nagyfőnök nem válaszol. Biztos elfoglalt, és hát nekem is sok a dolgom… De hát ez olyan, mint minden más emberi kapcsolat. Időigényes. És nincs két ugyanolyan ima. Egyik nap semmi, merő unalom. Másik nap kering a sok bolond gondolatom, mint egy baromfiudvar. Máskor nagy égszakadás-földindulás. Aztán Isten csendes ölelése. Megint máskor táncolás, dalolás. Vagy éppen egy nagy aha-gondolat, mely leesik hangos koppanással.

A hűségen sok múlik, ezen én is küzdök veszettül. Mindennap rá kell szánni az időt, akár a szerelemre…