Ungváry Zsolt: Isa pur es homu vogmuk
Van olyan nap, amikor a nemzeti függetlenségre, máskor a vértanúinkra vagy a Megváltó születésére emlékezünk, és van egy nap, amikor a halottakra, s ezen keresztül a halálra.
Természetesen a szabadság nem csak március 15-én vagy október 23-án fontos, a halál is ott motoszkál bennünk minden nap, de kellenek kiemelt pillanatok, amikor egyszerre mindannyian ugyanarra gondolunk, ugyanazt tesszük. Ezt (is) jelenti az egy kultúrához való tartozás.
A sorsunk különböző, nevezhetjük igazságtalannak, véletlennek, eleve elrendelésnek, de kétségtelen: akad, aki harminc, más hatvan vagy nyolcvan évet él, de az is előfordul, hogy csak ötöt, tízet vagy éppenséggel pár napot. Mindenkinek csak egyetlen, megismételhetetlen élet jutott, akár jólétben, akár nyomorban, egészségben vagy súlyos betegen, sikerekben gazdagon vagy örökös frusztrációkban telik is el. Ha elfogadjuk, hogy mégis mindannyian a boldogságra lettünk meghívva, akkor az is nyilvánvaló, hogy ez nem a körülményektől függ. És mivel kezdettől fogva tudjuk, hogy egyszer véget fog érni, módunkban áll felkészülni erre, megérteni és elfogadni.
A halál elkerülhetetlenül és demokratikusan lesújt mindenkire, hívőre és hitetlenre egyaránt. Legfeljebb aki az örök üdvösségre készül, lát maga előtt valami célt, és találhat értelmet a halálban, aki nem számít ilyesmire, annak óhatatlanul a nyomtalan elmúlás lélekromboló tényét jelenti. Nem véletlen, hogy a legvadabb ateisták is úgy emlegetik elhunyt szeretteiket, mint akik valahol továbbra is léteznek, és a túlvilág és az Isten kategorikus tagadása mellett is elhagyja a szájukat olyan mondat, hogy „édesanyám figyel engem felülről”, „megboldogult apám most biztos örül az unokája sikerének”.
A mai világ nehezen találja a megfelelő viszonyt az elhunytakhoz. Mint annyi más dologban, ebben is a média, a közbeszéd irányít. Egy bugyutácska amerikai szappanopera fiktív karakterét alakító alkoholista, drogos színészének elmúlásán milliók boronganak, mialatt ezreket bombáznak le, halnak meg százezrek különféle módokon; jók és rosszak, öregek és fiatalok, akikről nem is értesülünk.
Nem tarhatunk számon minden halált, és nem is lehet. Magyarországon négy percenként meghal valaki, nem gyászolhatunk folyamatosan komor ábrázattal. Már csak azért sem, mert – sajnos, kicsit ritkábban, de – majdnem ilyen sűrűséggel születnek is. Születés és halál párban járnak, s míg az új életnek örülünk, ezzel egyben egy potenciális újabb halált is világra hozunk. Ennek csakugyan úgy lehet értelme – ha feltételezünk ilyesmit –, ha a megsemmisülés helyett valamiféle megdicsőülés vár az emberre.
Régen a halál nyilvános esemény volt, a család körül vette a haldoklót, és mire valaki maga is eljutott élete végére, bőven volt rá ideje, módja, hogy lássa, miként történik ez, milyen út vezet az elmúlásig, mi történik az elhunyttal, hová és hogyan temetik el. Nem valami nyomasztó, ismeretlen rettegést, hanem az elkerülhetetlen egyfajta kíváncsisággal ötvözött elfogadását jelentette.
Persze, attól még a halál ijesztő. Ahogy Doki atya magyarázta nekem – akinél felnőtt fejjel, az esküvőre készülve lettem elsőáldozó –, még Jézus is félt; a Gecsemáné kertben vérrel verejtékezett, „ha lehet, múljon el tőlem ez a pohár”, kérte. „Hogy félhetett, ha tudta, hogy fel fog támadni?”, kérdeztem a friss megtérő okoskodó kötekedésével. Az atya elmosolyodott: „Mindannyian tudjuk, hogy fel fogunk támadni, mégis félünk.”
Ezer és ezer emberi generáció közül éppen most van az a röpke pillanat, amikor mi, jelenbeli kortársak vagyunk az élők, a temetőket járók, hajdani ősök porain tapodó leszármazottak, a leendő generációk számára pedig majdan sírokra vésett nevek. Ahogy a nagycenki Széchenyi mauzóleum bejáratánál olvasható: „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu.”
Szép és ijesztő egyszerre. Mint annyi minden a világon.
