„Humor nélkül lehetetlen gyereket nevelni”

Az apaság nevel, felemel és tanít – majd a legváratlanabb pillanatokban porrá zúz és újjá alakít – de humorral mindez játszi könnyedséggel viselhető. Talán valahogy így lehetne egy mondatban összefoglalni Véssey Miklós Apa kezdődik című könyvének tanulságát, amely érzékenyen és mélyre hatolóan, mégis energiától és örömtől telve kalauzol el minket az apává válás sokszor rögös útvesztőjében. A szerzővel apák napja alkalmából beszélgettünk arról, hogyan viselhető el a szülőként vállunkra nehezedő felelősség, miért kell rengeteg humor a gyermekneveléshez és milyen tanulságok születnek az élet eme gyönyörű hullámvasútján.

– A könyvét olvasva azt éreztem, hogy az apaság egyszerre egy nagyon misztikus és ugyanakkor nagyon prózai, mondhatni fizikai állapot, ahol az ember a teljes valóját beleadja a „feladatba”. Nagyon érdekes bekukucskálni az ablakon és egy férfi szemével nézni a szülővé válás útját. Valóban ennyire kettős – misztikus és materiális – élmény apává válni?

Igen, mindenképp, én legalábbis azt élem meg, hogy az apai szerep és feladat az egész életemet lefedi, a legalapvetőbb szükségletektől (evés-alvás) egészen a szellemibb, gondolatibb területekig. Nekem például az Istenkapcsolatom is alapvetően átformálódott, mióta apa vagyok. És ezt a kettőt egyfajta hullámvasútként éli meg az ember, az egyik pillanatban a hányást mossa fel a padlóról, a másikban meg könnyekig meghatva figyeli, ahogyan a gyereke megteszi az első lépéseit. A misztikum és a matéria valahol egybetartozik, egy tőről fakad, és ezt kisgyerekes szülőként nap mint nap átélhetjük, ha jelen vagyunk gyerekeink életében.

– Hogyan készül az ember arra, hogy leírja az élményeit apaként? Mi motiválja? Egyáltalán, apaként könnyebb az érzelmek kimutatása?

Készülni nem nagyon szoktam, úgy fogalmaznék inkább, hogy telítődöm. Mert be kell valllanom, nálam az írás sokszor túlélési eszköz a mindennapokhoz: az a célom, hogy a fárasztó vagy unalmas helyzeteket feldobjam, kiforgassam vele, megmutassam egy-egy szituáció másik oldalát is. Például annyit kellett gyereket altatnom egy időben, hogy eszembe jutott: mi lenne, ha rendeznének altatási versenyeket? És ezzel el is indult egy novella. De olyan is van, hogy akkora öröm ér, hogy csak az íráson keresztül tudom feldolgozni, meg kell fogalmazonom ahhoz, hogy mélyebben is át tudjam élni.

Én érzelmesebb, lelkizősebb (sokszor panaszkodósabb) férfi vagyok szerintem az átlagnál, így nincs problémám a lelki világom kiteregetésével. De talán ezek a szövegek talán azt üzenhetik az érzelmeiket visszafogottabban, belül megélő apáknak is, hogy a nehézségeikkel, problémáikkal nincsenek egyedül.

– A könyv olvasása közben jól esik nevetni önmagunkon – ez az apaság velejárója vagy egyfajta túlélési taktika? Egyáltalán kell-e, és ha igen, mennyi humorérzék szükséges egy gyermek felneveléséhez?

Nem volt kifejezett célom írás közben a humor, mégis alapvető eleme lett a könyvnek. Talán mert tényleg lehetetlen nélküle gyereket nevelni, konkrétan beleőrülne az ember az állandó feszültségbe, amit egy-egy jól irányzott poénnal, nézőpontváltással könnyedén fel lehet oldani. Mert ha nagyon be vagyunk ragadva egy szituációba, sokszor elég megnézni kicsit kívülről a helyzetet – és máris nevetnünk kell, hogy miért vesszük ilyen komolyan önmagunkat. A gyerekekre is jó hatással van ez, sokkal oldottabb tud lenni így a hangulat. De a kisgyerekes lét önmagában is annyi abszurd helyzetet hoz nap mint nap, hogy nehéz lenne humor nélkül írni róla.

– Mindannyiunkat megérint szülőként a gyermeki léttel járó kiszolgáltatottság. Lehet mondani, hogy ez egy olyan létállapot, amely megtanít minket arra, hogy kicsik legyünk és alázatosak – hiszen az életben számtalan dolgot nem befolyásolhatunk – miközben szilárdnak és erősnek kell maradnunk? Hogyan oldható fel ez az ellentét?

A gyerek a miénk, és nem a miénk – valahogy így tudnám a válaszomat összefoglalni. Elképesztő a felelősség ami a vállunkat nyomja, szinte feldolgozhatatlan, mennyire rajtunk múlik, hogy ezek a tökéletesen megalkotottt angyalkák minél jobb életet élhessenek. Ugyanakkor meg egy csomó mindent nem tudunk befolyásolni, bizonyos értelemben csak a megfigyelői, munkatársai vagyunk a teremtésnek. Mert melyikünk tudná például a testi vagy értelmi fejlődésüket ilyen tökéletesen irányítani? Van egy misztérikus erő, ami a háttérben dolgozik, a Jóisten, az őrangyalaik vigyáznak rájuk, ebben szerintem érdemes bízni. Nekünk „csak” meg kell tenni, amit tudunk, a többit pedig rábízni a Teremtőre.

– A fent említett „kicsiség”, amit az ember gyermeke születésekor tapasztal, többször is megjelenik az írásaiban. Ezzel kapcsolatban említette is: mennyire alakította át az Istenképét az apaság?

Teljes mértékben. Egyrészt kaptam egy szeletet abból az atyai szeretetből, ami annyiszor megjelenik a Bibliában. Ha az én gyerekeim iránt érzett szeretetem csak ezreléke is annak, amit Isten minden ember iránt érez, hát leírhatatlan, hogy az övé milyen lehet. Másrészt alázatra tanított és tanít ez a szerep nap mint nap, hogy elengedjem az elveimet és az elképzeléseimet, és nyitott legyek arra, hogy a gyerekeimen keresztül mi akar megvalósulni a világban. Hogy képes legyek állandóan változni annak mentén, hogy a gyerekeimnek éppen milyen apára van szükségük. Hogy megéri elveszteni ezt-azt (szabadidőt, anyagi javakat, stb.), mert az az szeretet, amit cserébe kap az ember, az egyszerűen megfogalmazhatatlan. Aki elveszíti életét, az megtalálja azt – talán a gyereknevelés léyegét nem is lehetne ennél pontosabban leírni.

– A könyvben visszatérő motívum a folytonosság – szülői, nagyszülői örökség, amely áthatja egész életünket. Hogyan tud a mai generáció kapcsolódni ehhez, jól gazdálkodni a talentumokkal, amikor egyre izoláltabban élik a családok a mindennapokat?

Én azt tapasztalom, hogy a mai harmincasok generációja az első, mely komolyan foglalkozik azzal, mit lehet kezdeni a csomaggal, amit otthonról hozott. Mert mindenki kapott jót és rosszat is a szüleitől, és ezt a pakkot, ha nem nyitjuk ki, tudat alatt szépen tovább adjuk a gyerekeinknek. Úgy látom, egyre többen bontogatják a saját gyerekkorunkat, szétválogatva, hogy mi az, amit tovább szeretnének adni, és mi az, amit nem – és ez nagyon örömteli. Ráadásul a tudatosítással és feldolgozással nem csak a gyerekeinknek teszünk jót, hanem a szüleinkkel való kapcsolatunk is javulhat – szerencsés esetben átbeszélhetjük velük a múltat kicsit, és hálát adhatunk nekik minden jóért, amit kaptunk. És ha jó a kapcsolat, könnyebbek és sűrűbbek a találkozások, több lesz az a fajta segítség is, ami nem teher, hanem valóban erőt ad. 

Raj-Czefernek Léna

Kiemelt képünk forrása: Harmat Kiadó