Ungváry Zsolt: Szabad-e másként gondolkodni?

Az úgynevezett humán tudományok abban különböznek a reáliáktól, hogy nem lehet egzakt módon mérni őket. Persze vannak, akik szeretnék, ha így lenne, különösen most az érettségik idején látszik, ahogy megoldókulcsokkal próbálják valahogy leosztályozhatóvá tenni a magyart vagy a történelmet.

Az irodalom, a filozófia, a történelem kérdéseihez azonban legtöbbször nem rendelhető hozzá egyértelmű válasz. Próbálják ugyan belekényszeríteni a diákokat, hogy megírják, mit gondolt a költő, ám ezzel megerőszakolják, tönkre teszik az irodalom lényegét, ahol minden olvasóban újra megszületik a mű, és éppen ettől válik egyedivé. (Ez igaz minden egyéb művészeti alkotás befogadójára.) Filozófiából is ismertük azt az időt, amikor volt helyes megfejtés (marxista megközelítés) és helytelen. És igen, a történelem sem egzakt, hanem nézőponttól függő.

Az elmúlt napokban két olyan, a történelmi látásmódból fakadó vitatott mondat volt, amin a balliberálisok szokás szerint kiakadtak. Az egyik Orbán veszprémi beszédében a Hitler-féle európai egységre történő utalás, a másik a vezérkari főnök megjegyzése a német-lengyel lokális háborúból kinövő világégésről, amihez a lengyel nagykövet is hozzászólt. Böröndi Gábort idehaza is „ledebilezték”, a Blikk szerint pedig megbukna az idei töri érettségin. Ami nem érv, hiszen ha valaki a hetvenes években forradalomnak nevezte volna 56-ot vagy vörös terroristának Szamuelyt, épp úgy megbukott volna (jobb esetben megússza ennyivel), mint ha ma ellenforradalmat mondana és dicsőséges 133 napot. A történelem nem matematika vagy fizika, amik függetlenek a megfigyelőtől. (Nota bene Einstein óta tudjuk, hogy a fizika is függ a megfigyelőtől.)

Történelem és politika szoros összefüggései miatt (az előbbi az utóbbinak a múlt ideje) egy-egy tézis, megállapítás kihat az életünkre. (Ki tudja, mekkora szerepe volt Trianonnak abban, hogy nem tudtuk a saját históriai álláspontunkat kellően megismertetni a Nyugattal, szemben a dákoromán képzelgésekkel vagy a „népek börtöne” toposszal.) Láttuk Irakban, látjuk Ukrajnában; akinek a narratívája elfogadottá válik a történelemről, az nyerheti a politikai harcot.

És innentől teljesen logikus, hogy nem lehet megkérdőjelezhetetlen, abszolút igazságokat bebetonozni. Bizony az első világháború is lokális összecsapásból bővült a nagyhatalmak hadüzeneteivel kontinentális vérengzéssé, ahogyan a második a lengyel-német (helyesen lengyel kontra német és szovjet) konfliktusból nőtt ki. Lengyelországot ugyanis két szomszédja előbb szerződésben felosztotta, majd megtámadta, de érdekes módon a nyugatiak csak Németországnak üzentek ezért hadat. Sőt, vannak, akik úgy látják, a két világháború voltaképpen egy, húsz éves fegyverszünettel. Vajon ők is debilek? (A harmincéves-, a százéves- vagy a peloponnészoszi háború is szakaszokra oszlott, békés időszakokkal megszakítva, mégis egyben kezeljük őket.)

A Warren-bizottság 26 kötetnyi jelentése ellenére sokan azt gondolják, nem kizárólag Oswald a felelős Kennedy meggyilkolásáért. Ők mind idióták?

A kommunista időkben teljesen a feje tetejére állították az egész magyar történelmet. Ki az idióta?

Vannak persze tények: évszámok, csaták, királyok. De még ezeket is lehet vitatni. Ferenc József 1848 decemberétől, a család olmützi döntésétől számolta az uralkodását. De nem választotta meg az országgyűlés, nem helyezték fejére a Szent Koronát. A magyar katonák az áprilisi törvények aláírójára, V. Ferdinándra esküdtek fel, és ezért nem voltak felségárulók. Ferenc József mégis kivégeztette őket. II. József, noha felsoroljuk uralkodóink között, egyáltalán nem felelt meg a törvényes magyar király ismérveinek, de szakmaiatlannak neveznének, ha így tanítanám.

Nem ugyanúgy látja Trianont egy román és egy magyar; a hódoltsági éveket egy magyar és egy török; Kolumbusz felfedező útját egy spanyol és egy indián.

Az sem érv, ha valamiről konszenzus van, hiszen láttunk már olyan történelmi megközelítéseket, amikről konszenzus volt, aztán mégse. Ezt mi itt Közép-Európában nagyon jól ismerjük, de a nyugat most fedezi fel magának a történelem átírását (eltörlés kultúrája), többszáz éves konszenzusokat felrúgva.

Végül az objektív természettudományok, valamint a lélek, a hit és a filozófia nagy rejtélyeinek összeütközésére egy érdekes példa: a haláláig materialista, szkeptikus Vágó István özvegye azt nyilatkozta: „Jólesik látni, mennyien imádták, és csak azt kívánom, hogy ezt ő odafentről lássa, hogy milyen megható megemlékezések vannak róla.” 

Most akkor mégsem minden csak egyenlet és anyag?