Molnár Miklós atya: Az irgalom súlya
Az irgalom az igazság helyreállítása a szeretetben. Ezért tér el attól, amikor egyszerűen megkegyelmezek valakinek, hiszen ott eltekintek az igazságtól. Így, a kettő iránya, bizonyos szempontból ellentétes. Isten úgy képes nekünk irgalmazni, hogy előszőr Krisztusban helyreállítja az igazságot. Ezért is mondja Jézus, hogy az igazság nyeri el a szabadságot számunkra (vö.: Jn 8,32). És nem csupán általánosságban, hanem, abban az értelemben, hogy Jézus maga az igazság (vö.: Jn 14,6). Ha ez nem így történt volna, akkor Isten meghasonlik önmagával, hiszen úgy kegyelmez meg, hogy csupán átlépi az igazságot. Gondoljunk csak bele, ha nem lenne ez szükségszerű, akkor minek halt volna meg Jézus a kereszten? Hiszen Ő maga is mondja, hogy „ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely” (Mt 26,39), vagyis, ha akadt volna más út a világ megváltására, akkor azt választotta volna Isten. De az isteni irgalom így működik.
Már átelmélkedtük, micsoda súlya volt a megváltásunknak! Milyen nagy árat fizetett érte Isten! Éppen ezért, most elegendő visszautalni arra, hogy így van mit megbecsülnünk és mint kincset őriznünk! Igen fájdalmas (éppen ezért) számomra az, hogy ma szinte hősiességet, egy fajta „prométheuszi pátoszt” akasztanak sokan azokra, akik Istennel mernek a bűn útján dacolni. „Ha lesúlyt rám, akkor is végig megyek ezen az úton, mert ezt tartom emberinek!” Mintha szembe lehetne állítani az istenit és az emberit! Holott így csak a bűn tudja kifordítani a természetünket. „Akkor is úgy élek, ahogy nekem tetszik… Akkor is hinni fogok az ezotériában, az univerzum válaszában, az energiákban, stb.!” – Észre sem veszik, milyen vakok. Hogy valójában attól menekülnek, Aki életet szerzett nekik. Ez nem hősiesség, hanem hálátlanság és ostobaság. A világunk, pedig ezt az utat élteti…
Az irgalom ára hatalmas volt. Egy ember élete is felfoghatatlan kincs, de mi az az Istenéhez képest! Mi, pedig sokszor még a hálát is túlzásnak tartjuk, mintha Istennek meghagynánk a szabadságát, hogy „ha Neki ez a heppje, akkor szeressen minket, de mi ezt nem kértük és nem is akarjuk figyelembe venni”. Ha, pedig veszélyeztetve érezzük az örökéletünket, vagy csak a földit, máris készek vagyunk megpróbálni zsarolni az Urat, mintha csak egy embertársunk lenne, érzelmi alapon: „ha Neked nem vagyok fontos, akkor persze hagyhatod is, hogy elvesszek”. Valójában kinek nem fontos az én üdvösségem? – Hiszen Isten mindent megtett értem! De elfogadni az irgalmat mégis csak nekem kell…
Márpedig elfogadni sem olcsó! Ingyen van, de ahogy mondani szokás, „az ingyenes dolgok néha a legdrágábbak”. Miért? Mert a megváltás nem egy elméletileg levezetett egyenlett, hideg matematika, vagy filozófia, hanem a szeretet műve. Jézusban menekültünk meg, ahogy Péter apostol mondja: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12) Ez, pedig azzal jár, hogy nekünk is, a magunk részét bele kell adnunk: igent kell mondanunk Arra a messiásra, Aki megmentett minket. S így „Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát.” (Kol 1,14) Ezért is hasonlítják a keresztség képének összefüggésében Noé bárkájához Krisztust, hiszen a víz által benne menekülünk meg az új és örök életre. Ez semmit nem vesz el az ingyenességéből, de mindent elmond arról, hogy mi az én felelősségem az örök üdvösségem szempontjából. Ha, tehát én ignorálom Istent az életemben, vagy, ha közönyös vagyok az Ő ajándékával (tulajdonképpen Önmaga átadásával) szemben, ugyan, milyen mentőövet tudna még dobni nekem Isten!? Így a szembe szegülés nem hősiesség, hanem pökhendi érzéketlenség lenne a részemről.
A kapcsolatból, viszont élet fakad és, mint minden szeretetkapcsolat, így ez is megteremti a maga szabályait. Ha szeretek valakit, alap, hogy nem bántom. Ha szeretek valakit, természetes, ha én is a kötődésben formálódom és hozzá igazodom valamilyen egészséges szinten. Ha szeretjük Istent, akkor megtartjuk parancsait (vö.: Jn 14,15). Nem azért, mert ezzel kedveskedünk Neki, hanem azért, mert szeret minket, s ezek a parancsok minket mentenek meg. Itt is láthatóvá válik az Ő önzetlensége! Ez az ösvény egészen addig a gondolatig visz el bennünket, hogy a másiknak, az ellenségeinknek mi sem csak megkegyelmezünk, hanem irgalmat gyakorlunk felettük, ahogyan Krisztus. És Ő hogyan tette? Hogy magában hordozta el a bűneink súlyát. Nekünk már csak érzelmileg kell ezt követnünk, hiszen magukat a bűnöket Isten törli el! (Jézus halt meg a bűnök bocsánatára!) De a kapcsolatunkban születő súrlódások, sebződések súlyát magunkban kell elhordoznunk, ahelyett, hogy a másikra támadnánk vele. Ez nem némaság, nem felejtés, hanem irgalom, vagyis az igazság helyreállítása a szeretetben!
A címlapkép forrása: Pixabay
