Ostromra érkezett meg a Jézuska
Boldogok voltunk, hiszen a karácsonyfa alatt ott feküdt egy hordágyon az édesanyánk és az újszülött kishúgunk. Együtt a család, vigyáz ránk a Jóisten. Úgy éreztem, hogy valóban a Jézuska jött meg – dr. Hidvégi Éva elevenítette fel nekünk emlékeit, hogyan is élték át Budapest második világháborús ostromát.
– Több szempontból is emlékezetes önnek és családjának 1944 szentestéje. Mi történt egészen pontosan akkor?
– 1944 karácsonya valóban egy sorsfordító pont az életünkben. Megkezdődött Budapest ostroma és akkor született meg a húgom is. Minden megváltozott. A karácsony már nem volt az igazi. Már nem a Jézuska jött, hanem édesapám állította föl a karácsonyfát. Az sem a megszokott helyén állt, hanem a külső falaktól a legtávolabb, hogy ha valamilyen belövés jönne, lehetőleg ne bennünket találjon el. A légitámadások elleni védekezés miatt az ablakokra mindenhol sötét papír volt ragasztva.
Volt azonban valami, amin még a háborús várakozás hangulata sem változtatott: mindig anyai nagyszüleim hozták a karácsonyi vacsorát, így volt ez 1944-ben is.
Igaz, hogy erre a vacsorára már délután kettőkor sor került. Sietni kellett, hogy sötétedés előtt mindenki hazaérjen. Akkoriban ugyanis már nem volt tanácsos az utcán tartózkodni. 
– Emlékszik esetleg arra, hogy mit kapott karácsonyra?
– Természetesen! Nem lehet elfelejteni, hogy az ajándékozás sem úgy történt, mint ahogy azt megszoktuk. Az ajándékot nem a fa alá tette a Jézuska, hanem édesanyám adott a kezembe egy apró csomagot. Egy kis aranylánc volt benne, rajta egy felhőn könyöklő angyalkával. Azzal adta oda, hogy ezentúl ez az angyalka fog rám vigyázni. Biztosan szükségem lesz rá.
Emlékszem, hogy nem értettem ezt a szomorkás karácsonyt. Elmaradt a korábbi karácsonyok vidám hangulata.
Szüleim balsejtelme nem volt alaptalan.
Nagyszüleim – akik időközben hazaértek – telefonáltak. Elmondták, hogy a Budagyöngyéhez már megérkeztek az első orosz katonák. Amint édesanyám ezt meghallotta megindult nála a szülés. Édesapám nekünk gyerekeknek azt mondta. hogy legyünk jók, mert hamarosan meghozza a Jézuska a kistestvért.
– Mit tudtak tenni?
– Öcsémmel fogalmunk sem volt, hogy mi történik. Korábban csak annyit tudtunk, hogy majd a gólya fogja elhozni a testvérkét, nem értettem, hogy most mi baj lehet és apám miért idegeskedik. Ma már tudom, hogy édesanyám a Városmajor utcában a János szanatóriumban készült szülni, de az orosz előretörés és az utcai harcok miatt az 1944 karácsony éjszakáján megközelíthetetlennek tűnt. A mentőket hívni szóba sem jöhetett. Édesapámnak hiába volt sok orvos barátja, hiába hívta őket telefonon, kérte a segítséget, senki sem vállalkozott arra, hogy kimerészkedjen az utcára és valahogyan hozzánk érve otthon vezesse le a szülést.
Annyit tudtak megtenni, hogy mérnök apánknak adták a tanácsokat arról, mit kell ilyenkor tenni…
Már tíz óra volt, egyre gyakoribbá váltak a fájások. Apám a konyhában egy leveses fazékban kezdte sterilizálni az ollót, a csipeszt. Mi gyerekek csak a nagy riadalmat és édesapánk tehetetlen idegességét észleltük. Mindig ő volt a biztonság. Nem értettük, hogy most miért sápadt és ideges? Ilyennek még soha nem láttuk.
– Ez eléggé ijesztő lehetett…
– Bizony az volt. Emlékszem, hogy az öcsémmel a gyerekszobában remegtünk amikor apám kiadta nekünk a parancsot „Térdre, és imádkozzatok!” – most ennek van itt az ideje.
Nem imádkoztunk hiába. Nem messze a lakásunktól volt egy tűzoltóság. Az ő segítségüket is kérte édesapám, hogy vigyék el a feleségét a klinikára.
Nagy rábeszélésre és ezer pengő nyomaték hatására akadt vállalkozó.
Nekünk gyerekeknek már csak ez hiányzott. Elviszik édesanyánkat! Apám nem mehetett vele, mert minket nem hagyhatott egyedül. Kapaszkodtunk hárman egymásba és Apu hangosan imádkozott. Mi mondtuk utána. Így tanultam meg, hogy a tehetetlenségben is van kapaszkodó. Egy mindig létező kapaszkodó. Azután Apu elmondta, hogy mi a helyzet a gólyával és a Jézuskával. Ebben a hármas, azaz Istennel együtt négyes kapaszkodásban mi egyszerre „felnőttünk”. A helyzet akkor ezt kívánta. Másfél óra nem telt bele, amikor ugyanaz a tűzoltóautó visszahozta az édesanyánkat.
– Mi történt?
– Ami történt, azt édesanyám elbeszéléséből tudom. Útjuk során többször fegyveresek állították meg az autót, de a „szülő nőt viszünk” bűvös mondatra tovább engedték őket. A szanatórium lépcsőfeljáratán túljutva, de már az előcsarnokban megszületett Marcsi húgunk.
Egy orvos, aki kabátban, kalapban éppen hazafelé indult, jött le a lépcsőn, így jelen volt a szülésnél. Kérte, hogy vigyék őt is haza a tűzoltóautón. A baba gyors ellátása után már indultak is. Az orvos a Móricz Zsigmond körtéren lakott, ami útba is esett.
Isten így rendelte ki az orvosi ellátást és gondoskodást az övéinek.
Akik a szanatóriumban maradtak, anyák és gyerekek, a későbbi hetekben többnyire éhen haltak.
Ekkor kezdődött Budapest hét hétig tartó ostroma, amely sokaknak a halálát hozta és százezrek életét végérvényesen megváltoztatta. Számos fájdalom és nehézség sokasága állt előttünk, de akkor ezt nem tudhattuk.
Boldogok voltunk, hiszen a karácsonyfa alatt ott feküdt egy hordágyon édesanyánk és a kishúgunk.
Együtt a család, vigyáz ránk a Jóisten és természetesen az angyalkám. Akkor valóban úgy éreztem, hogy a felnőttek mondhatnak akármit, hozzánk valóban a Jézuska jött el.
Tóth Gábor
Címlapkép Fortepan
