Érszegi Márk Aurél: Boldog pápa – Szentatya
Sorban a negyedik pápa került immár a szentek és boldogok sorába I. János Pál személyében. Ferenc pápa lényegében mindegyik szóba jöhető elődjét – a II. Vatikáni Zsinat pápáit – boldoggá, avagy szentté avatta. Az első századokban sokkal több volt a szent egyházfő, azóta viszont kivételesnek számít egy ilyen „sorozat” még akkor is, ha a pápákat már életükben szent atyának szólítjuk.
Számos „elsőséget” és „rekordot” szokás kapcsolni Ferenc pápa személyéhez és működéséhez. Ezek között megemlítendő immár, hogy ő az a pápa, aki mindenkinél több pápát avatott boldoggá, avagy szentté. Sőt, az oltár dicsőségére emelte minden elhunyt elődjét az elmúlt fél évszázadból.
Ennek legutóbbi lépése a „mosolygó pápa”, az 1978-ban mindössze 33 napig uralkodó I. János Pál boldoggá avatása volt szeptember 4-én.
Alig egy évvel megválasztása után, 2014. április 27-én került sor a Szent Péter téren a „négy pápa miséjére”, amikor is Ferenc pápa az emeritus pápa jelenlétében avatta szentté XXIII. Jánost (1958-1963) és II. János Pált (1978-2005). Ugyancsak 2014-ben boldoggá, majd 2018-ban szentté avatta VI. Pált (1963-1978). A mostani boldoggá avatással mondhatni teljessé vált a II. Vatikáni Zsinat pápáinak „oltárra emelése”. (A kifejezés a szentek ereklyéinek az oltáron való ünnepélyes elhelyezésére utal.)
XXIII. János, a „jó pápa” esetében még a szentté avatáshoz megkívánt csodának a bizonyításától is eltekintett Ferenc annak érdekében, hogy II. János Pállal együtt lehessen celebrálni a kanonizációt. Ezt megtehette, hiszen a szentté avatási eljárások szabályait a pápa határozza meg, tehát ő adhat alóluk felmentést is. A kötelező kivárási idő alóli felmentés nyomán kezdődhetett meg annak idején II. János Pál boldoggá avatási eljárása is, alig néhány hónappal az egész világot megindító temetési szertartást követően. 
Úgy tűnik, a XX. század kivételesen gazdagon meg lett áldva szent pápákkal. Hiszen az említettek sorát gazdagítja X. Piusz (1903-1914) is, akit 1951-ben avatott boldoggá, majd 1954-ben szentté XII. Piusz pápa (1939-1958). Utóbbinak, az „angyali pásztornak” boldoggá avatási eljárása is folyamatban van, méghozzá VI. Pál kezdeményezése nyomán. 2009-ben XVI. Benedek határozatban hirdette ki XII. Piusz erényeinek hősiességét, ami a boldoggá avatás „előszobájának” számít, amikor is már „csak” egy megfelelő csoda hitelesítése szükséges az eljárás befejeztéhez.
Ferenc pápa 2014-ben ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy bizony nincsen még meg a csoda (általában megfelelően dokumentálható, a szabályoknak megfelelő csodás gyógyulásról van szó), ezért halad lassan az ügy.
Az eddigi „pápa-boldoggá-avatási” rekordot minden bizonnyal XIII. Leó (1878-1903) tartotta, aki hosszú regnálása során II. Orbánt (1088-1099), III. Viktort (1086-1087) és V. Incét (1276) iktatta a boldogok sorába.
I. János Pál, aki amúgy a boldoggá- és szentté avatási rekordot tartja a pápák közül, „csak” két elődjét, XXIII. Jánost és IX. Piuszt (1846-1878) avatta boldoggá. De ő kezdte el VI. Pálnak és I. János Pálnak a boldoggá avatási eljárását 1993-ban, illetve 2002-ben.
A leghosszabb ideig uralkodó pápa, IX. Piusz, aki a pápai tévedhetetlenség dogmájának kihirdetéséről is híres, csupán egyetlen elődjét, III. Jenőt (1145-1153) avatta boldoggá – pontosabban hivatalossá tette már meglevő régebbi kultuszát – 1872-ben.
XVI. Benedek viszont nem csupán a temetési szertartását celebrálta közvetlen elődjének – még Joseph Ratzinger bíborosként – hanem a boldoggá avatását is, 2011. május 1-jén, félmilliós tömeg jelenlétében a Szent Péter téren. Emellett 2012-ben hivatalosan elindította XIII. Benedek (1724-1730) boldoggá avatási eljárását is, valamint engedélyezte a napóleoni fogságot megszenvedő VII. Piusz (1800-1823) ügyének megnyitását is, ami viszont már Ferenc pápára maradt. 
Mindent összevetve eddig 81 pápa lett a szentek, 10 pedig a boldogok sorába iktatva a 265 szóba jöhető Péter-utód közül (a még élőket leszámítva, s persze az ellenpápákkal nem számolva). A szent pápák közül 49 az első fél évezredben uralkodott, másként fogalmazva: az első öt évszázad pápái közül csupán ketten nincsenek az elismert szentek sorában. A második ötszáz év 87 pápája közül is 24-et tisztelünk szentként. Köztük két „nagy szent” pápát: I. Gergelyt (590-604) és I. Miklóst (858-867). (Az Attila hun királyt megállító, s ezért sok helyütt vele együtt ábrázolt Nagy Szent Leó viszont korábban, 440-461 között uralkodott.) 
A második évezred első fele jelentős visszaesést mutat e téren: mindössze három szent és hét boldog pápával. A szentek sorban IX. Leóval (1048-1054) kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy ő volt az első Péter-utód, aki Magyarország területére lépett, 1052-ban Pozsonynál próbált meg, sikertelenül, közvetíteni III. Henrik német-római császár és I. András királyunk között. De ő volt az első „utazó pápa” is, akit aztán VII. Gergely (1073-1085) avatott szentté, bizonyára az Egyház jogait – hozzá hasonlóan – védelmező elődöt is látva benne. A császársággal folytatott „szabadságharc” nyomán száműzetésben elhunyt VII. Gergely pápát viszont XII. Gergely avatta boldoggá a XVI. században, szentté pedig a már említett boldog-jelölt XIII. Benedek.
Végül az alig 5 hónapig regnáló V. Celesztin pápa (1294) több szempontból is különleges.
Nemcsak mert szabad akaratából lemondott a pápaságról, s ezzel XVI. Benedeknek mintegy előképévé lett. Hanem azért is, mert tulajdonképpen nem pápai, hanem szerzetesi „érdemeiért” avatták szentté, Pietro da Morrone néven (de sokhelyütt kettős, Pietro Celestino néven tisztelik). Őt az első avignoni pápa, V. Kelemen (1305-1314) emelte az oltár dicsőségére, amiből a politikai felhangok sem hiányoztak: ezzel is el akarták homályosítani a Celesztin pápát követő, franciaellenes vonalat képviselő VIII. Bonifác emlékét, akinek kétes szerepet tulajdonítottak a Celesztin lemondása, majd halála körüli történésekben.
Végül Celesztin volt az, aki kitalálta a szentévi búcsút, igaz csak „kicsiben”: azok nyerhetik el mind a mai napig, akik augusztus 28-29-én (pápává koronázásának évfordulóján) az aquilai Collemaggio-bazilika szentkapuján átlépnek.
Az idén Ferenc pápa augusztus 28-i látogatásán L’Aquilában nem csupán tiszteletét rótta le V. Celesztin előtt, de – a pápák közül elsőként – személyesen nyitotta ki a szentkaput. Ebben tehát nem annyira az ő esetleges lemondásának, mint inkább a közelgő, 2025-ös szentévnek előhírét érdemes látni.
A XVI. és a XX. század első fele közötti idősávban csupán V. Piusz (1566-1572), majd X. Piusz (1903-1914) érdemesültek arra, hogy a szentek katalógusába írják nevüket. És boldog pápából is csak kettő volt: XI. Ince (1676-1689) és a már említett IX. Piusz.
A látszólagos aránytalanságok értelmezéséhez figyelembe kell venni, hogy az első évszázadok pápái a hagyomány szerint mind vértanúnak számítanak a Római Birodalomban rendszeresen előforduló keresztényüldözések okán. A mai értelemben vett szentté avatási eljárás pedig a XII. századtól kezdve kristályosodott ki, a szentek és a boldogok közötti különbségtételt pedig VIII. Orbán reformjai vezették be a XVII. században.
Jelen értelmezés szerint az a szent, aki Isten boldogító színelátását élvezi a Mennyben (őket együtt ünnepeljük Mindenszentekkor), ám az Egyház hivatalosan azokat avatja szentté, avagy boldoggá, akiket erényeik hősies fokon gyakorlása, vagy más ok miatt példaképül akar állítani az adott kor hívői elé.
A boldogok azok, akiket egy adott konkrét közösség tisztel (egyházmegye, nemzet, szerzetesrend), míg a szentek tiszteletét a pápa az egész egyház számára elrendeli.
Ezt a különbséget jelzi az a gyakorlat, amihez XVI. Benedek tért vissza, hogy a boldoggá avatásokra helyben, azaz sírhelyüknél kerül sor (így Salkaházi Sára esetében Budapesten, Brenner János esetében pedig Szombathelyen), míg a szentté avatásokra Rómában.
Vannak hangok, melyek megkérdőjelezik a pápák boldoggá és szentté avatásának értelmét, mondván, az inkább politikai jellegű állásfoglalásnak minősül. Kétségtelen, hogy az adott pápa prioritásaira rávilágít az általa avatott boldogok és szentek személye is. A szent pápák tipológiáját leginkább három kategóriában lehet összefoglalni: az üldözött/vértanú (kezdve Szent Péterrel), az Egyház szabadságáért küzdő (pl. VII. Gergely), valamint az Egyház megújításán fáradozó „reformpápa” (pl. X. Piusz). Nem nehéz felismerni, hogy az utóbbi fél évszázad pápái, a II. Vatikáni Zsinat lebonyolítása és gyakorlatba ültetése terén szereztek történelmi érdemeket. Ami természetesen nem szorítja háttérbe a minden esetben fő oknak számító személyes életszentségüket.
A XX. század második felének sorban négy szent, avagy boldog pápája (s majd XII. Piusszal öten lesznek) rendkívülinek számít. Ezt megelőzően utoljára a XI. században volt hasonló pápa-sorozat, VII. Gergely, III. Viktor és II. Orbán esetében. Vannak, akik attól tartanak, hogy innentől fogva egyfajta elvárás lesz a pápákkal szemben az elődök oltárra emelése.
Vajon tényleg minden pápának szentnek kell-e lennie? De hiszen még a megszólításuk is az, hogy Szentatya, vagy Szentséges Atyám…
Mindenekelőtt nem árt tudatosítani, hogy Szentatyának mindig csak az aktuális pápát szólítják, illetve nevezik. Elhunyt elődeit már nem illetik ezzel a címmel. A szent, vagy szentséges kifejezés elsődlegesen a világtól elkülönített, Istennel kapcsolatos dolgok, helyek és személyek jelzője. Ilyen értelemben volt az ókorban a császárok egyik megszólítása a „szentséges”, később pedig a keresztények a püspökökre alkalmazták. A Szentatya, illetve a Szentséges Atya csak a XIV. századtól számít a pápa kizárólagos megszólításának.
Amint azt a már emlegetett (Szent) VII. Gergely-féle, a pápák előjogait taglaló Dictatus Papae (1075) is megfogalmazza, a pápa szentsége arra vezethető vissza, hogy ő Péter apostol, az első pápa utóda („A római pápa, ha jogszerűen lépett hivatalába, Szent Péter érdemeire való tekintettel kétséget kizáróan szent”.) Nem a pápa szerénytelenségéről van szó, vagy valamiféle személyi kultuszról, hanem az intézmény, a péteri hivatal folytonosságának hangsúlyozásáról. Amit a középkori gondolkodás ezzel a címmel tartott leginkább kifejezhetőnek, a hagyomány pedig – pontos jelentésének tudatában – megtartott. 
Oltárra emelt pápákkal – a maguk fizikai valójában – leginkább természetesen a vatikáni Szent Péter-bazilikában találkozhatunk. Kezdettől szokás volt, hogy a Péter-utódok az apostolok fejedelmének sírja közelébe, illetve az arra épült bazilikába temetkeztek (vannak persze jeles kivételek). Az első bazilikában eltemetettek maradványai a XVI. századi „új” vatikáni bazilika építésekor az altemplomban, a Grottákban egy közös csontkamrában kerültek elhelyezésre (mindenki elmegy felette, de kevesen veszik észre). 
A szentté avatott pápák ereklyéi közül viszont többeké külön oltárt kapott a mai bazilikában. Így van ez például Nagy Szent Gergely, vagy az I. (Nagy) és a IV. Szent Leó esetében. A barokk kortól szokásba jött a boldog és szent pápák – bebalzsamozott – testének üvegkoporsóban elhelyezése a bazilika egy-egy mellékoltára alatt, amint az XI. Ince, X. Piusz, illetve utoljára XXIII. János esetében történt. IX. Piusz ugyancsak üvegkoporsóban nyugszik, ám kívánságának megfelelően a Falakon kívüli Szent Lőrinc-bazilikában kialakított mauzóleumban.
Utolsónak II. János Pál testét hozták fel a Grottákból, hogy a bazilika Szent Sebestyén-oltára alatt helyezzék el. VI. Pál és most I. János Pál esetében viszont nem történt meg a hagyományos „oltárra emelés”, hanem testük továbbra is a Grottákban kialakított eredeti sírjukban nyugszik. 
Ráadásul egyikük esetében sem történt meg a sír felnyitása és az ereklyék hitelességi vizsgálata – a körülmények okán erre nem is volt tényleges szükség. Igaz, emiatt nem is nagyon találkozni e három pápa ún. elsőosztályú ereklyéjével (ami jellemzően csontdarab szokott lenni).
II. János Pál esetében az 1983-as merényletkor vérrel átitatott ruhadarabok szolgálnak e célra, illetve egy kis ampullányi vére, amit utolsó orvosi vizsgálatai során vettek tőle.
I. János Pál esetében viszont még a boldoggá avatási szertartáson is csupán ún. másodlagos ereklyéjét helyezték ki tiszteletre, méghozzá egy kézírásos levelét.
A címlapképen a török kiűzésében nagy szerepet játszó XI. Ince pápa üvegkoporsója látható a Szent Péter-bazilikában a híres Raffaello-féle Színeváltozás-kép alatt található. (Fotó: Érszegi Márk Aurél)
