Molnár Miklós atya: Pünkösd fénye vetül Trianonra

Egy hétvégébe sűrűsödik a Pünkösd ünnepe és Trianon gyalázatának emléke. Így Csíksomlyó búcsúja és az Összetartozás napja is egy napon volt. Talán hordoz megragadható tanulságot is ez az egybeesés!

A Trianonnal kapcsolatos nemzeti emlékezésünk két zsákutcától fenyegetett. Az egyik, amelyet inkább a konzervatív oldal érez magáénak, hogy a mérhetetlen igazságtalanság okozta sebünknél megrekedjünk. Mintegy daccal és haraggal kompenzáljuk a tehetetlenségünket és kiszolgáltatottságunkat. Ahogyan az egyén életében, amikor valami mély fájdalmat kell elszenvednie, az egyik hamis, de megoldásnak tűnő út az agresszió megengedése, hogy a tehetetlenségünket ellensúlyozzuk, úgy a nemzetünk számára is sokan ezt az utat kínálják, hogy valamelyest enyhítse azt a sokkot, ami száz év távlatában sem akar egészen elmúlni.

A másik veszélyes értelmezés, amelyet a kommunizmusban igyekeztek lenyomni a torkunkon, s mára a liberális világ hordozza és ajánlgatja számunkra, hogy a Trianonhoz vezető lépéseket, mint az általunk kiérdemelt büntetést kiváltó okokat szemléljük és tárjuk fel.

Ez eltagadja azt, hogy a békediktátum kegyetlen és ostoba igazságtalanságának mértékét semmivel nem lehetett volna „kiérdemelni”.

Azt akarja mondani, hogy valójában nagyon is rászolgáltunk arra, hogy így elbánjanak velünk és most nem is kellene rajta sajnálkoznunk, hanem tanulnunk kellene belőle, hogyan legyünk jobbak. Végső soron, hogyan vessük alá magunkat más nemzetek érdekeinek és vágyainak. Megint csak az egyén életében is van ilyen tévút, amikor egy konfliktusból a szubmisszív kiszolgálás és meghunyászkodás csapdájába menekülünk a feszültség oldása érdekében.

Hogy jön ide a Pünkösd? Ha a feltámadás és a Szentlélek fénye nem világosítja meg a tanítványok szemét, akkor Jézus megváltói sebhelyei, számunkra csupán a veszteség és igazságtalanság újabb nyomai lennének. Valami olyan torzulás, ami fájdalommal és reménytelenséggel tölti fel a lelkünket. Így azonban, az Isten feltárja előttünk ezeknek a sebeknek igazi mélységeit, hogy azokban már ne csak a fájdalmat, hanem a feltámadást is meglássuk, s annak egyetlen motivációját; a szeretetet. E nélkül az akkori nép vezetői és a római elöljárók épp úgy, mint a nép nagy része ellenséggé vált volna az apostolok számára, de ezzel az is világossá vált, hogy ők nem ellenség, hanem testvérek, akikhez a küldetésünk szól.

Talán ennek a hétvégének az is az üzenete számunkra, magyarok számára, hogy helyes az az irány, amelyet 2010-ben elkezdtünk: át kell keretezni a nemzeti gyásznap értelmezését a magunk számára. Hogy ne csak a megmagyarázhatatlan kegyetlenséget lássuk benne, megragadva a vigasztalhatatlan keserűségünknél, de ne is a magunkra igazságtalanul vállalt túlzó bűntudatban keressük az okokat, hanem a jövő felé nyissunk.

Ha a Nemzeti összetartozás napjaként, mi már azt is meglátjuk, hogy az irgalmatlan elpusztításunkra tett törekvés nem tudott megsemmisíteni minket, mert még ma is élünk és alkotunk, akkor megértjük, hogy a mi nemzetünk csodája, hogy még szétszakadva is egyek vagyunk és létezünk.

Keresztényként, azonban nem elég itt megállni, mert könnyen gőgössé tesz minket, ha csak a felszínét szemléljük a megmaradásunknak. Emberileg kevéssé megindokolható, ugyanis, hogy egy ilyen vérgőzös megsemmisítőnek szánt támadást át lehet vészelni. Nekünk értenünk kell, hogy Szent István felajánlásában keresendő ennek a csodának a gyökere, nem a mi képességeinkben, vagy lehetőségeinkben. Az isteni gondviselés, még ha megengedi is az emberi bűnt, végtére is nem hagyja magára a benne bízó személyt, vagy nemzetet. Ahogyan a Szentlélek kiáradásakor az apostoloknak rá kellett döbbenniük, hogy többé már nem adhatják át magukat a haragnak, hanem Krisztus szeretetének eszközeivé és hordozóivá kell válniuk a messiást megtagadó nemzetük körében, úgy nekünk, keresztény magyaroknak, az Isten szeretetének tanúivá kell válnunk hazánk és a világ számára.

A mi küldetésünk, hogy az örök élet tanúi legyünk, s annak földi tapasztalataira hívjuk fel az emberiség figyelmét. Hogy csak az a nemzet maradhat meg, amelyik az Úr szavai szerint rendezi be életét, és csak úgy lehet átvészelni minden viszontagságot és lehetetlennek látszó kihívást, ha Istenre bízzuk az életünket.

Legyünk bátrak, s a félelem szülte agresszió, vagy az értelmetlen önhibáztatás és önmagunk lekicsinylése helyett, mondjuk ki azt, ami igaz, hogy Magyarország ellen féktelen haraggal fogtak össze a népek száz éve, de Isten kegyelméből, még ma is élünk, sőt, ma is fejlődünk és sokakat gazdagítunk a világ minden táján. És ébredjünk rá, hogy nem vagyunk egyedül! Azok, akik annak idején ellenünk szövetkeztek és vakon akartak lakmározni a húsunkból, bizony ugyanazok, akik sokszor szövetségesként kisegítettek, pl. amikor a törököket ki kellett űzni a kereszteshadakkal, vagy éppen, amikor a határokat megnyitó Schengeni szövetség által, végre újra korlátozás nélkül léphettük át ezeket a gyalázatos határokat!

Címlapkép: Pixabay