Évről évre mindig megemlékezünk május első vasárnapján az édesanyákról. Az ő szeretetükről, amely pszichológiai értelemben a világunk szépségébe, megbízhatóságába, önfeledt örömeibe, teológiai aspektusa szerint az Istennel való kapcsolat stabilitásába, személyességébe, mély és megingathatatlan szeretetébe vezet be minket. Ez az a kapcsolat, amely önazonosságunk sarokköve is. Ami által megtanuljuk elválasztani a valóság más területeit önmagunktól. Lehatárolni az ént a másikról. Talán nem kell részletezni tovább, milyen jelentősége van!
A nőnek ahhoz, hogy anyává váljon, így nem elegendő, hogy a biológia törvényei azzá tegyék, hanem szükségszerűen el kell fogadnia ennek a hivatásnak a terheit is, szépségeit is. Különben képtelen lesz arra, hogy magát felülmúlva megnyíljon a másikért való létre. A többségnek, ebben az áldozatban segítenek a hormonok, az átélt élmények, a psziché jótékony és természetes megélése, de van, akinek több energiát kell belefektetnie.
A nő számára ez az egyik legteljesebb hivatás: önmaga számára is a kiteljesedés varázslatos útja.
– Még ha nem is könnyű! Mert a hivatásunkhoz való hűségünk nem magától megy. Naponta lemondani az eddigi életünk apróbb, vagy nagyobb dolgairól, elfogadni, hogy sokszor háttérben vagyunk, sőt háttérbe kerülnek a szükségleteink is (alvás, kikapcsolódás, szórakozás, stb.), vagy éppen hogy sokat vagyunk magunk, még a gyermekünk mellett is… – Ezek az áldozatok felelnek méltóképpen az anyaság teremtett rendjéből fakadó jelentőségére!
Minden gesztusnak, a legapróbb reakciónak, az önismeretnek, a másikra való ráhangolódásnak, az őszinteség minden szintjének megvan a maga következménye a gyermek életére nézve.
Lehetetlen is minderre tudatosan és állandóan odafigyelni! Amit tehet ilyenkor az anya, hogy magával igyekszik rendben lenni, és reflexiókkal próbálja kijavítani, ami mégsem volt jó. Szerencsére, e téren nagyon nincs mitől félni! Ha az illető rendben van, és megtanulta már, miként viszonyuljon a hibáihoz, tévedéseihez, nagy baj nem lehet! Mert nem a tökéletest kell megvalósítani, hanem az emberit.
hirdetésMiközben azt a csodát elemezzük, amely az emberiség történelmének egyik legjelentősebb alakítója az emberi viszonylatokban, sajnos nem mehetünk el amellett a tendencia mellett, amelyet az elmúlt évszázad ideológiái okoztak ebben a rendben! Mielőtt valaki félreértené: szinte minden korban voltak bizonyos félresiklások e téren! Amikor például egyik, vagy másik irányba, de a női létet szembe akarják állítani az anyai léttel, ami nyilvánvaló ostobaság, hiszen a kettő egy és ugyanazon személy létének a kibontakoztatását szolgálja és egyszerre is birtokolható.
Ma sokszor találkozunk azzal, hogy szeretnénk az anyai hivatást összeegyeztetni az önzés civilizációjával. Azonban ezt egyetlen hivatással sem lehet megtenni, hiszen egymásnak ellentmondó területekről van szó!
Fájdalmas látni, ahogyan sok gyermekre a szülők csak, mint „tulajdonukra” tekintenek, vagy éppen a másik irányban, mint „cél” szerepel a gyermek a házasságban. Ez a két véglet mind-mind egy belső hiányosságból fakad: nem sikerült összeegyeztetni a gyermek ajándék létét, és a mi kiteljesedésünk útját, vagyis az önátadást.
A másikért élni azt jelenti, hogy dicsérni is a másikért dicsérek, de nevelni is a másikért nevelek. Bármerre is torzuljon, érdemes idejében gátat szabni ennek a folyamatnak, mert az anyai hivatást abban a tisztaságában érdemes megőrizni, amelyben megalkottatott.
Hálát adunk ezen a napon azokért a nőkért, akik ezt az utat választották! Azokért is, akik be tudták teljesíteni, de azokért is, akik szívvel-lélekkel ezt az utat járják, ám önhibájukon kívül mégsem bontakozhatott ki ez a szintje a hivatásuknak! Ők is anyák, akik talán más úton, – akár lelkiekben, akár szellemiekben, – de mégis áldozataik gyümölcseként más síkon váltak termékennyé! Mert a szeretet, amelyet a hivatásunkba fektetünk, sosem marad teljességében gyümölcstelen!
Címlapkép: Pixabay.com
