Molnár Miklós atya: Az ember tragédiája

Szeretjük azt hinni, hogy a legjobb szándékkal csak építeni lehet. Azonban a valóság az, hogy nagyon is sokat tudunk ártani akkor, amikor jót szeretnénk tenni.

Egy egyszerűbb példával kezdeném, hogy aztán egyre árnyaltabban érthessük majd meg a problémát.

Amikor a másikat úgy segítjük, hogy arra nem kért, és végképp úgy, ahogy az számára nem jó, (bár mi azt hisszük, hogy igen,) egy alaphelyzetnél vagyunk. Ilyenkor gyakran a legjobb szándékkal akár derékbe is törhetjük a másik életét. A legnagyobb szeretet nevében bezárhatjuk, megnyomoríthatjuk a lelkét.

Hányszor előfordul például, hogy óvjuk a gyermekünket, igyekszünk neki mindenben segíteni, sőt, akár ki is szolgáljuk minden igényét, de felnőve, olyan szinten életképtelen lesz, hogy semmilyen nehézséggel nem mer egyedül szembeszállni.

Vagy annyira magunkhoz kötjük, hogy képtelen lesz az új elköteleződésre, és nem értjük, hogy miért képtelen párt választani és családot alapítani. Nem ragoznám, mert még sok mindent kell meglátnunk! – Amit szeretnék, hogy értsünk, hogy számos olyan helyzet van, amikor a legjobb szándékkal okozunk óriási károkat, ami legalább arra kell hogy figyelmeztessen, hogy tapintatosan és igencsak megfontoltan, tudatosan tudunk leginkább segíteni!

Nézzük meg egy kicsit általánosabban, hogyan erősödött fel ez a mindig is meglevő probléma! (Most csak megemlítem, hogy ennek is van egy komoly gyökere, amely abból származik, hogy elszakadtunk a természettől.)

A társadalmak – legalábbis a hivatalosan kommunikált szinten – az erőt, vagy – pontosabban az agressziót – felszínesen kezelték és ezért el is ítélték mindenestül.

Persze, valójában lenne ennek konstruktív és destruktív oldala is, de mindenestül rossznak bélyegezték. Ezzel azt irányozták elő, hogy mindenféle agressziót ki kell iktatni a társadalmakból. Ez védtelenné tette a közösséget. (Gondoljunk csak bele, hogy mi lenne, ha rendőrség nem alkalmazhatna erőszakot!) Egészséges szinten és formában, ugyanis a társadalom önvédelmét szolgálja – ezért is alakult ki. Így azonban, éppen ez az irány nyitja meg az utat a romboló erők előtt. Részben erről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy a társadalmat férfiatlanítottuk. Többek között Richard Rhor atya beszél arról, hogy van egy ún. „férfi erő”, amely alapvetően a védelemért és a jellemfejlődésért felelős. Ezt sokan károsnak ítélték meg, mert egyedül annyit láttak belőle, amikor valaki visszaélt vele és rosszra használta. (Egyébként a „tekintély” kérdésében is ezt a folyamatot láthatjuk, illetve a „szexista” vád-típus kérdéskörében is, többek mellett.)

Ezért mindenestül ellenségnek tekintve ezt az erőt, tulajdonképpen kasztrálták a társadalmi idillt.

Így azonban azt az erőt, amely a közösség védelmére szolgált volna, illetve a valósággal és a problémákkal való szembenézésre tette volna képessé, kidobták. Lassan tehát felszínre jöhetett és megerősödhetett az a világlátás, amely már nem szeretne a világ korlátaival, kereteivel foglalkozni, csupán önmaga ízlése szerint kívánja meghatározni a saját és a valóság természetét. Ez, viszont az öngyilkosság lassú formája.

Hiába hazudom magamnak, hogy természetes és szép a szingli élet, ha egyszer közben a mélyben a magányom felemészt.

Kimondani az alapvető igazságokat nem feltétlenül az egyén miatt fontos, hanem azért, hogy a társadalom meg tudja határozni önmagát, és azokat az életet szolgáló összetevőket, amelyek fennmaradásához szükségesek. Az, hogy a család egy férfi és egy nő szövetsége, melyből élet születik, nem azért szükséges, mert ha egy meleg pár összeáll, szétzúzza a társadalmat, hanem azért, mert a közösségnek szüksége van arra, hogy értse mi a normalitás, mi az egészséges, hogy meg tudja határozni és érteni, mi válik javára és, hogy miért szenved valamitől, ami az életében rosszul működik.

Ide tartozik, hogy a félműveltség, vagy a tájékozatlanság, illetve a „mindenbe beleszólni vágyás” szintén olyan együtthatók, melyek iszonyú csapdákká válhatnak.

Egyszer egy tanár mesélte el az egyik diákja esetét, amikor az osztálytársak a homoszexuális hajlama miatt bántották őt. Végül egy meleg ideológiát követő csoport nyújtott neki segítséget. – Ez egy érzelmi alapú érvvé vált benne, amely azt sugallta neki, hogy a probléma az, hogy nem fogadják el az emberek a másságot, és a kiút az, ha megerősítik a homoszexuális gondolatokkal küzdő fiatalban azt az „identitást”, amely megjelenni látszik benne.

A valóság az, hogy ez teljesen hibás következtetés, de érthető, amennyiben valaki nem érti ennek a folyamatnak a hátterét. Például nem vesz tudomást arról, hogy

az ilyen meleg propagandát folytató csoportok igazában élősködnek azokon a homoszexualitással küzdő személyeken, akik a valódi identitásuk kialakulása felé vezető úton elakadnak.

Persze, ennek az ismeretnek a hiányában, ez a pedagógus érzelmesen és sértegetve támadt rám abban a biztos meggyőződésben, hogy ő ezzel azok mellett áll ki velem szemben, akik a társadalom kirekesztésétől szenvednek. – Ezért én nem is tudom az ő kirohanását kárhoztatni, de ha segíteni akar, akkor ezt sürgősen kellene abbahagynia, mert ezzel a lehető legtöbbet árt azoknak, akiken segíteni szeretne. Csak egy részletet mondok ebből az igen összetett témából, hogy érthetőbb legyen!

Pl. így azt gondolhatta, hogy az illető gyermekben a szégyenérzet a társai viselkedése miatt alakult ki, ami alapvető tévedés.

A szégyen megjelenése, ugyanis a homoszexuálisoknál egészen a kisgyermek korig nyúlik vissza, amikor (általában) az édesanya nem tudott érzelmileg ráhangolódni a gyermekére.

– Ha segíteni akar ezen a szégyenen, és csak elítéli a gonoszul viselkedő gyermekeket, azzal semmit nem tett, ami valódi megoldást jelentene.

És itt jutunk el egy sokkal nehezebb szálhoz! Bizony a társadalom szempontjából normális, ha az ellenérzéseit meg szabad fogalmaznia és megélheti. Amikor valaki rendszeresen le akar valamit nyomni pl. egy másik ember, vagy egy közösség torkán, az ilyenkor megszülető öklendezést gyűlölködésnek nevezni súlyos hiba! Igazában akarva, akaratlanul is, ez a törekvés végső soron arra irányul, hogy az adott illető önvédelmét legyűrje, nem arra, hogy az megérthesse az esetleges üzenetet.

Amikor nemzeteket elítélnek azért, mert megvédenék magukat, vagy csoportokat, egyéneket rendszeresen bűntudatra akarnak indítani azért, amit el sem követtek, nem gyűlölködés, hanem természetes velejárója az öklendezés…

Összefoglalom, hogy le tudjam zárni! Amikor nem vagyunk tisztában az összefüggésekkel, nem látjuk át, milyen helyzetben, kivel szemben, valójában miért és mit akarunk, vagy nem halljuk meg a másik szavát, nem figyelünk oda az ő gondolataira, a legjobb szándékkal, iszonyú rombolásra vagyunk képesek! Ma pedig számos területen – jobbról és balról is – rengeteg hazugság, felszínesség, érdek torzítja el a hozzánk érkező információkat. Nem érdemes, tehát mindenbe beleugrani, beleszólni! Akkor ne tegyünk semmit? – Dehogy ne!

Csak tudatosítanunk kell magunkban, hogy semmilyen hazugság, vagy illúzió nem fogja egyben tartani a családunkat, a barátságunkat, a társadalmainkat.

Hogy sajnos, akár tudomást veszünk a valóságról, akár nem, egyszer a tetteink következményei beérnek, azok természetes rendje szerint – aztán vagy rombolnak, vagy építenek majd, az igazságuknak megfelelően.

Az ember tragédiája, hogy valójában én is, és az ellenfelem is általában jót akarunk, hogy sokszor kényszerpályákon mozgunk, és a legnagyobb szeretet nevében öljük egymást – teljesen igazolható módon. S bár szeretjük a leegyszerűsítő kommunikációkat, amelyek igazolnak minket és a tetteinket, valójában éppen ezek vannak leginkább ellenünk, és éppen ezek tesznek képtelenné arra, hogy jót tegyünk és helyesen gondolkodjunk.

Ebből csak akkor tudunk kiszabadulni, ha a jót feltételezve, őszinte szeretettel igyekszünk meghallani a másikat, és tudomásul vesszük a korlátjainkat, tehetetlenségünket, amely néha még így is megmarad…

A címlapkép forrása: Pixabay.com