A vesztesek bosszúja
Azt hiszem, ez a pillanatnyi véletlen így egymás után mindent elmond a kereszténygyalázó, anarchista tüntikézőkről, akik szinte a teljes magyarországi ellenzéket is jelentik, hisz azok vezetői is ott acsarkodtak köztük. Mindez pedig abban az évben történik, melynek tavaszán demokratikus körülmények között képtelenek voltak választást nyerni (már harmadszor egymás után…).
2006-ban a polgári oldal másodszor is vereséget szenvedett a választásokon (ráadásul fél évvel később az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc bevallotta, hogy csalással nyertek), ám mégis megvártuk a 2010-es választásokat és ott törvényes eszközökkel vívtuk ki a győzelmet. Ennyi a különbség – ám ez sem kevés!
Az 1919-es Tanácsköztársaság Lenin-fiúi és -lányai 100 év elteltével lelki leszármazottaikon keresztül ismét előbújtak és kiderült, azóta sem ismernek sem Istent, sem embert. Ami viszont újdonság: az ellenzék is élére állt az erőszak, a törvénytelenség és a gyűlölet triumvirátusának.
Templomi közösségünkből is többen hordták a választási kampányban olyan szervezetek (pl. a budapesti olimpiát megakadályozó, tornából felmentett, „nagyon értelmiségi” csapat) kitűzőit, melyeknek zászlói alatt most éppen keresztényeket gyaláznak, karácsonyfát gyújtanának és jászolt égetnének Budapest utcáin. Lehet kritikusnak lenni a kormánnyal szemben, azonban van egy határvonal. Úgymond hívő keresztényként pedig még inkább! Megfontolásra ajánlom tehát Dsida Jenő sorait:
„(…) Kemény tárgyak zuhognak a
fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.
(…) mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vígasztaló
igét:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.”
(Tekintet nélkül)
Tarnai Richárd
