Kalandozások a progresszió bugyraiban
A progresszió bugyraiba ekképp alámerülvén először is a következők állapíthatók meg: amikor egy katedrális méretű tágas templomban (koronavírus ide vagy oda) két tucatnyian lézengenek egy szertartáson, az nem tűnik tömegeket megmozgató, évszázadok óta epedve várt, korszakos eseménynek. Ez nálunk kábé a sztenderd létszám egy hétköznapi misén. Márpedig jórészt ez a látvány tárul elénk a közvetítéseken: kevés ember, annak is túlnyomó többsége heteroszexuális pár. Tehát miközben Németország-szerte hónapok óta teljes hangerővel zeng a kórus, miszerint a gonosz Vatikán nem veszi észre a realitásokat s magasról tesz a homoszexuális hívek tömegeinek szükségleteire, a 24 ezer német katolikus templom 0,4 százalékában megtartott progresszív szertartásokon maroknyi érintett jelenik meg.
Ez volna tehát az a kereslet, amelynek kedvéért a haladó plébános kidobja az ablakon a kétezer éves tanítást, leteríti az oltár elé a franciaágy méretű szivárványos zászlót, megírja a szerényebb képességű anyakönyvvezetők leggyengébb napjait idéző, de legalább zavaró vallási elemeket se igen tartalmazó beszédét, majd felveszi a szivárványszínű stólát. Hogy azután a szertartásról távozó Annika kifejtse: „Ez így inkább csak egy kedves gesztus volt. Nem fogok itt most felujjongani, hogy juhú, ezután visszatérek a templomba”. Ami persze nem meglepő – valószínűleg Simon Péter vagy András se szegődött volna rögtön tanítványnak, ha Jézus Krisztus a „Gyertek, kövessetek” helyett azt találta volna mondani nekik, hogy „Áldásom rátok, éljétek az életeteket úgy, ahogy az nektek tetszik!”.
Különös tekintettel arra, hogy a zömében egyórás szertartásokból sikerült gondosan kiiktatni minden olyan mozzanatot, amely az égiekre irányítaná a figyelmet. Az eucharisztia liturgiája helyett a jelenlévők a szivárványos zászlóhoz járulnak, hogy mécseseket helyezzenek el rajta; a lelkiismeret-vizsgálat hűlt helyén melegbanda szintetizátorozik. Könyörgés viszont van mindenért – elégedettségért és gyöngédségért, a földi szerelem összes dimenziójáért –, csupán egy dolgot nem kérnek az atyák áldásaikban: az örök életet. Márpedig erősen homofób tettnek tűnik, ha egy katolikus pap mindenféle bugyuta szövegű áldásutánzatokkal szúrja ki a bűnben élő szerelmespárok szemét, ahelyett, hogy az üdvösséget kérné számukra, vagy éppenséggel megmutatná az afelé vezető ösvényt.
Hisz feltételezhető, hogy aki direkt egy katolikus templomba megy külön áldásért, és fontosnak tartja a pap szavát, az akár nyitott lenne arra is, hogy ostoba frázisok („a szerelem nem bűn”) pufogtatása helyett értelmes lelki vezetésben részesüljön. Ennek elmulasztása a pap részéről kapásból vétek – ergo a szirupos áldásosztásnak nincs helye. Ha pedig a pár csupán szép szokásként tekint a templomi áldásra, és szolgáltató intézménynek hiszi az egyházat (tévesen), akkor semmi ok nincs arra, hogy katolikus helyhez ragaszkodjék. Szépen át lehetne irányítani minden esetleges jelentkezőt a német evangélikusokhoz – már csak azért is, mert néhány kósza betérő kedvéért épeszű egyház nem megy szembe a saját Tanítóhivatalával.
Az persze egészen nyilvánvaló, hogy a házasságon kívüli kapcsolatokat ünneplő és megáldó papok maguk sem vallják maradéktalanul az egyházuk tanítását. Még az is előfordulhat, hogy nem mind élnek cölibátusban (hisz oly határozottan hirdetik, hogy abszolúte semmiféle szerelmi kapcsolat nem bűn, és senki nem fosztható meg tőle – mintha el se bírnák képzelni az efféle életet). Ebben az esetben viszont pont azzal a képmutatással állunk szemben, amit a progresszívek az állítólagos „fundamentalisták” szemére szoktak vetni: nem áll elő a pap a szeretőjével, nem keres más munkaadót, nem választ magának másik hivatást, amellyel tud is azonosulni, hanem inkább felveszi a német rendszer szerinti, vezető köztisztviselői fizetését, és eljátssza az oltárnál, hogy ő progresszív, ámde katolikus pap.
A templom ajtaján kopogtató derék, Isten-kereső homoszexuális ennél bizonyosan többet érdemel.
Francesca Rivafinoli
Szerzőnk további írásai ide kattintva olvashatók.
