A térdepeltetés kultúrája
Nehéz azonban eldönteni, hogy mások régmúltban elkövetett bűneiért kinek is kell elnézést kérnie? Ez olykor már kinyomozhatatlan, de gyakran a beazonosítható felelősök sem élnek ezzel a lehetőséggel. Nálunk például még itt vannak az egypárti diktatúra emberei, akik saját vagy a rendszer bűneiért megkövethették volna a nemzetet, de nem tették.
A pápák például az utóbbi évtizedekben többször is bocsánatot kértek az egyház bűneiért. Willy Brandt német kancellárként a varsói gettófelkelés áldozataiért. (A felrobbantott budapesti Duna-hidakért történetesen nem…)
De maradjunk az aktuális térdeplésnél, a rabszolgaságért adandó elégtételnél. Még az sem teljesen világos, ki kérjen bocsánatot, de sokkal izgalmasabb, hogy kitől. Mivel az újkori rabszolgaság intézménye csak a világ legdemokratikusabb, legfelvilágosultabb államában, az USÁ-ban létezett, ezért logikusan az USA színes bőrű lakossága lehet érintett. De vajon azok, akik később vándoroltak be (mint Obama elnök vagy Kamala Harris alelnök felmenői), és így nem is voltak soha rabszolgák, jogosultak-e a gesztus elfogadására? Ráadásul – paradox módon – a rabszolgák mai leszármazottai nem is élnének, ha őseiket (aljas, brutális módon) nem hurcolják be Amerikába, hiszen az ükapák valamelyik georgiai farmon találkoztak az ükanyákkal. Ha Afrikában maradtak volna, bizonyára mostohább életkörülmények között, rosszabb kilátásokkal, alacsonyabb átlagéletkorral, magasabb csecsemőhalandósággal kellett volna számolniuk.
A kétségtelenül meglévő diszkrimináció dacára az utóbbi száz évben a rabszolgák utódainak sokkal jobb életminőség jutott, mint az őshazában maradt rokonaiknak. Felmenőik szenvedése, megaláztatása az ő jólétüket alapozta meg. (Akárcsak az ipari forradalom szmogos, angolkóros Nagy Britanniájának mostoha viszonyai között éltek nyomorúsága későbbi korok gazdag aranyifjait.)
Meddig érvényes a jóvátétel, kikre terjed ki? Jár-e nekünk is tatártól, töröktől, osztráktól, némettől, szovjettől; az elcsatolt területek magyarságukban meggyötört lakóinak a Trianont összeeszkábálóktól; a Bácskában kiirtott tízezreknek a szerbektől? Tőlünk valahogy sosem kérnek bocsánatot, ezért alkalmunk sincs a megbocsátásra.
Vagy kezdjünk bele egy végeláthatatlan térdeplésbe? (Az FC Ulanbator-Khangarid mongol bajnoki meccsen boruljanak le a focisták engesztelésül Muhiért; a Dinamo Bukarest-Sepsi összecsapás előtt kösse be a Dinamo curacaói játékosa a Sepsi algériai hátvédjének cipőjét? A spanyol király vesse magát hasra a perui nagykövetségnél? Vajon a pápát fontos római tisztségviselőként terheli-e felelősség, amiért Pilátus helytartó halálra ítélte az Isten fiát?)
Értelmetlen és kisajátított gesztusok helyett inkább rendezni kellene végre közös dolgainkat, a szenvedések és igazságtalanságok sorából pedig nem kiemelni egyeseket, hanem kimondani minden üldöztetés, megbélyegzés, gyilkolás, rablás, hazugság, pöffeszkedés tilalmát; a gyűlölet helyébe a szeretet, a megbocsátás kultúráját állítani.
És nini, erre van is már egy kétezer éves útmutató.
Ungváry Zsolt
