XIII. Leó pápa (1878–1903) az egyház egyik legnagyobb formátumú alakja. Nemcsak az egyházra, hanem a világra gyakorolt hatása is vitathatatlan. Huszonöt évnyi uralkodása alatt 85(!) enciklikát adott ki, ezzel máig rekordtartó a pápák között. A 19. században az egyháznak nagyon sok problémával kellett megküzdenie, legyen az a nemzetközi politika, a pápai állam területi integritása vagy a kléruson belül felbukkanó eretnek szellemiségek. Ez utóbbiak nagyban köszönhetők annak is, hogy a világ is erőteljes változáson ment át, és sok egyházi személy próbált rá kielégítő választ adni. Azonban az egyházban ekkor kiváló pápák voltak, akik képesek voltak megbirkózni a viszontagságokkal, és az egyház is tudott úgy „modernizálódni”, választ adni a világi problémákra, hogy nem tért el a krisztusi igazságtól.

Miután a modernizációra törekvő, de eretnekségbe hajló köröket visszább szorították, és tanaik elítélésével határt szabtak annak, hogy mi az, amin belül lehet tevékenykedni, (XVI. Gergely: Mirari vos; és IX. Piusz: Syllabus) a konzervatív „megőrző pápák” után egy reform pápa következett XIII. Leó személyében. A kultúrharcok és a munkáskérdés korában a pápa igyekezett keresztényi választ adni a szegény és egyre jobban leszakadó néprétegek helyzetére. Innentől jelenik meg az „egyház társadalmi tanítása” fogalom, amely hivatott átfogó megoldást találni a világban fellelhető társadalmi problémákra. Ennek elérése érdekében békéltet, erkölcsi normákat állít, és az alapvetően szekularizált társadalmat igyekszik visszavezetni Krisztushoz.

Így jött létre az 1891-es Rerum novarum című enciklika, amely az individualista liberális kapitalizmussal és az osztályharcos szocializmussal szemben álló keresztényszocializmus alapdokumentumává vált.

Mint már említettük, XIII. Leó korának legnagyobb problémája a munkások helyzete volt. Az ipari forradalom hatására kialakuló gyáripar óriási változásokat okozott a társadalomban. A kapitalizmus és a nagytőke túlkapásai és profitorientáltsága végett embertömegek kerültek kilátástalan anyagi helyzetbe. Erre, mint egy válaszként a marxizmus és szocializmus eszméi, a magántulajdon elvetése és az egalitarizmus talaján állva egy utópikus társadalom ábrándjával uszították a munkásokat a kapitalizmus és az azt működtető tőkés réteg ellen.

Ami a két ellentétes rendszert – a liberális piacgazdaságot és az egyenlősítő szocializmust – összeköti és vállalhatatlanná teszi az egyház szempontjából, az a mindent lesöprő materializmus, ami csak az e világi létben tud gondolkodni, és annak is csak az anyagi vonzatában, ezzel száműzve Istent és a transzcendenst a társadalomból. A 18. századtól egyre gyorsabb ütemben ment végbe a társadalom deszakralizációja, köszönhetően a felbukkanó progresszív ideológiáknak és az államok szekularizációs törekvéseinek. XIII. Leó ennek tudta be a világban jelen lévő nyomort, hiszen a felebaráti szeretet többé nem volt fellelhető, a kommunista osztályharc és az anyagi javakért folyó kíméletlen küzdelem megmérgezte a társadalmat. Mint írja:

hirdetés

„Az ipar technikai színvonalának emelkedése, (…) a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése, (…) végül pedig az erkölcsi hanyatlás – a harc kirobbanását eredményezte.”

Problémák a marxizmussal

A pápa az enciklika kezdéseként (amely egészében online elérhető itt) felvázolja az alapproblémát: emberek tömegei élnek nyomorúságos körülmények között, és erről a néhányak kezében összpontosuló tőke tehet. Azonban önmagában nem a tőke lenne a probléma, hanem hogy

„néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát”.

Először a szocialisták által felvázolt megoldási javaslatokra reflektál. Ez a magántulajdon megszüntetése lenne, amely „a szegények irigységét a gazdagok ellen szítva” érné el az állami beavatkozást. XIII. Leó szerint ez nem csak igazságtalan, hanem káros a társadalomra nézve és a munkásoknak sem áll érdekében. Állítása szerint a munkások célja az anyagi gyarapodás. Ha az adott munkabért ingatlanba vagy földbe fektetik, hogy biztosíthassák a jövőjüket a maguk és családjuk számára, az motivációként is hat.

„A szocialisták tehát (…) megfosztják a munkásokat családi vagyonuk növelésének és a haszonszerzésnek a reményétől és lehetőségétől.”

Ezt követően a magántulajdon jogosságáról értekezik, a természetjogból és az isteni törvényekből, rendelésekből levezetve. Alapvető különbséget von az ember és az állat között, mert míg az egyik csak ösztönei alapján cselekszik, hogy az éppenséggel felmerülő szükségleteit kielégítse, addig az ember ésszel és értelemmel felméri, hogy ezek a javak akár tovább is szolgálhatják a kényelmét.

Ezenkívül említi, hogy amikor Isten az egész emberiségnek adta a földet, az nem arról szólt, hogy közös használatra van, illetve nem is jelölte ki, hogy mindenki egyenlően részesüljön belőle. Mindenki érdemei és képességei alapján jut birtokhoz és ez így igazságos (természetesen az emberi gyarlóság és kapitalizmus következtében az utóbbi tétel már nem érvényesül úgy, hogy az mindig igazságos legyen). Emellett az az elképzelés, hogy akinek nem jutott föld/üzem és ezért nem tud megélni, szintén téves. Hiszen a munka az, ami eltartja az embert. Az, hogy valakinek van földje, még nem garantálja, hogy megél, ha nem dolgozik. Ugyanígy a föld nélküli ember is, ha munkába bocsátja képességeit, tisztességesen megélhet. Azok a javak fogják eltartani, amelyeket Isten adott az emberiségnek, bár jelenleg valaki más birtokát képezik.

Tehát a társadalom szempontjából az, hogy a képességek, szorgalom és tehetség figyelembevétele nélkül mindenki egyenlően részesül a javakból – mint ahogy azt a kommunisták elképzelik –, igazságtalan és káros.

Az osztályharc kapcsán ugyancsak elutasítóan fogalmaz: a társadalmat egy test különböző tagjaihoz hasonlítja, amelyek nem egyenlők, de szükségük van egymásra. „Sem a tőke a munka nélkül, sem a munka a tőke nélkül nem lehet meg.” Ahhoz, hogy ezt a felek belássák, és béke valósuljon meg, szükség van az egyházra, hogy annak tanítása mentén tevékenykedjenek. Hogy az egyház mit vár el a munkástól és a munkáltatótól?

„A munkásokra, a szegényekre az alábbi kötelességek vonatkoznak: a munkát, amelyet szabadon és méltányos szerződéssel vállaltak, végezzék tökéletesen és hűen; semmiféle kárt ne okozzanak a tulajdonos vagyonában, és személyét ne sértsék; saját érdekük védelmezése esetén tartózkodjanak az erőszaktól s ne vetemedjenek soha lázadásra, ne szövetkezzenek rosszindulatú emberekkel, akik irreális reményeket fölkeltve és beválthatatlan ígéreteket téve szedik rá őket, aminek az eredménye általában értelmetlen bűnhődés, azaz a jólét összeomlása.”

A munkáltatók kapcsán megjegyzi, hogy nem megvetendő a kétkezi munka, ezért a munkások megbecsülése és méltóságuk elismerése alapvető. Ezenkívül a szabadidő biztosítása lényeges, illetve a bérek visszatartása égbekiáltó bűn, tehát ettől a lépéstől tartózkodjanak. Ellenben hangsúlyozza a jótékonykodás szükségességét. Ez a kereszténység szempontjából társadalmilag elvárható minimum a gazdagoktól. Tehát a testvéri, felebaráti szeretet mindenképpen szükséges, enélkül csak folyamatosan egymás dolgát nehezítik majd.

Az állam és az egyház feladatai

Az egyház szerepe kapcsán nem csupán az erkölcsi normák és etikus élet oktatása, valamint az evangélium terjesztése kerül kiemelésre, hanem a rengeteg szociális tevékenység és intézmény, melyet a folyamatos szekularizáció ellehetetlenít.

„Manapság ugyan, sokan, mint régente a pogányok, bírálják az Egyházat e kiemelkedő karitatív tevékenysége miatt is, és állami törvények által szervezett jótékonyságot akarnak helyébe állítani. Nincs és soha nem is lesz azonban emberi erő, mely pótolhatná az önfeláldozó keresztény felebaráti szeretet. Egyedül az Egyházban van meg ez az erő, mert Jézus Krisztus szentséges Szíve az egyetlen és kizárólagos forrása, – márpedig ugyancsak távol jár Krisztustól az, aki az Egyháztól elszakadt.”

Miután tisztázta az egyház szerepét, valamint az egyház által elvárt munkás és munkáltatói értékeket, rátér az állam szerepére.

„A társadalom jólétét pedig elsősorban a következők teremtik meg: a helyes erkölcsi értékrend, a családi élet megfelelő rendezettsége, a vallás és a jogrend védelme, a közterhek mérsékelt kirovása és igazságos elosztása, az ipar és a kereskedelem felvirágoztatása, a földművelés fejlesztése.”

Kifejti, hogy az állam feladata minden polgáráról gondoskodni, és ebben a szegény-gazdag ellentét nem játszik szerepet. A szegényebbek ugyanazon jogokat élvezik. Azonban az állam szempontjából szükséges a társadalmi differenciálódás, hiszen sok különböző hivatást kell elvégezni egy állam fenntartása érdekében. Ezek közül a legfontosabb a termelőmunka, legyen az ipari vagy agrár. Így a szegény rétegek fontosság szempontjából és nagy számuk miatt sem elhanyagolhatók, tehát a jelenleg fennálló helyzet, miszerint azok kiszolgáltatottak és sanyargatottak, tarthatatlan.

Az állam és a közjó kapcsán kiemeli, hogy sokan alantasabb hivatásnak tartják a fizikai munkát, de mivel az is a társadalmat szolgálja, nem lehet megvetendő. A munka erkölcsi megbecsülése mellett az anyagi védelem biztosítása is az állam feladata. Itt a bérezés felügyelete, az alapvető jogegyenlőség biztosítása és esetleges szociális juttatások olyan pontok, amelyek elengedhetetlenek a társadalmi béke megőrzése szempontjából. Bár korábban már fejtegette, hogy a totális állam – amely egyenlősít, az egyéni és a családi életébe is beleszól – elfogadhatatlan, azonban a jogsértések esetén igenis fel kell lépjen, és a törvény alkalmazásával igazságot kell hogy szolgáltasson.

„Ezeket a határokat ugyanaz az ok jelöli ki, amely a törvényhozás segítségét sürgeti, az tudniillik, hogy a törvény ne terjedjen ki többre és ne menjen tovább, mint amit a bajok orvoslása és a veszélyek elhárítása megkövetel.”

Ezt követően felsorolja, hogy az államnak milyen pontokban kell különösen ébernek lennie. Ezek újfent a munkaszünet, munkaidő (tekintettel a munka fajtájára, és az azt végző állapotára, korára), a bérezésre, és a munkások méltóságára.

Az állam és az egyház feladatai után áttér a polgárok önszervező, önmagukból kiinduló feladataira, kötelességeire. A munkások érdekvédelmi szervezetei katolikus szemmel is helytálló intézmények, ugyanakkor óvatosságra int, hiszen beszüremkedhetnek olyan elemek, amelyek konfliktust szítanak (szocialisták, kommunisták). Evégett keresztény szakszervezetek létrehozását javasolja, amelyek olyan morális alapon állnak, amelyek kivédhetik az ilyen hatásokat. Valamint a sztrájk jogosságát is említi, azonban itt is óvatosságra int, mivel egy-egy munkabeszüntetés hatása nem biztos, hogy összhangban áll azzal a jogtalansággal, ami miatt meghirdették. Például olyanokat is hátrányosan érint, akik nem vétettek semmiben.

„A munkáltatók jogait és kötelességeit megfelelő összhangba kell hozni a munkások jogaival és kötelességeivel.”

A keresztényszocialista eszme

Ez az elv sok későbbi harmadikutas ideológust ihlet meg, és ebből fejlődött ki a keresztényszocializmus is. A keresztényszocializmus akkora témakör, melynek bemutatására itt nem vállalkozhatok. Azonban mindenképp ki kell emelnem azon támpontokat, amelyek a Rerum novarum és a keresztényszocializmus társadalmi tanításának összekötése kapcsán elengedhetetlenek.

A 19. század végén és 20. század első felében a keresztényszocializmusnak sok leágazása volt, akár a kereszténydemokrácia felé, de akár az falangizmus és a luzitán integralizmus is ide sorolható. Ahogy belecsöppen a pártpolitikába, ez megfigyelhető, hiszen Magyarországon is előfordult, hogy párhuzamosan 2-3 keresztényszocialista párt is működött. Tehát nem képzett olyan homogén blokkot, mint például a fasizmus. Azért ezt az eszmét említettem példaként, mivel hagyományosan a fasiszta rendszereket szokták „harmadikutas” ideológiaként említeni. A keresztényszocializmus esetében szintén beszélhetünk erről, hiszen szemben állt a liberalizmussal, annak kapitalista gazdaságával, individuális és erkölcsöket mellőző beállítottságával, miközben ennek ellentétével, az egyenlősítő, kollektívumban gondolkodó szocializmussal sem volt kibékülve. A két eszmeiség egyes megnyilvánulásainak akár középútjaként is felvázolható, hiszen a szélsőségeket elveti (lásd az ábrát).

Azonban a keresztényszocializmus a centrizmus „középutasságától” eltérően egy harmadik úton indul el, nem esik a két szék között az asztal alá, a „kicsit mind a kettő félnek igaza van” elv alapján. A Rerum novarum és a keresztényszocializmus figyelmet fordít a szegényekre, ugyanakkor a teljes társadalomban gondolkodik: nem osztályharcos. Arra törekszik, hogy az egyén összhangban éljen a közösséggel: se a társadalom ne nyomja el az egyént, se az egyén ne keserítse meg társai életét. Figyelmet fordít az anyagiakra, de nem kizárólagosat: állítja, hogy egy egészséges társadalomhoz először is szilárd erkölcsi alapot kell teremteni – ami pedig a krisztusi tanítás nélkül nincs.

Napjainkban külön fontos felhívni a hívek figyelmét az egyház szociális és társadalmi tanításának első dokumentumára, hiszen a marxizáló felszabadítási teológia egyre nagyobb teret nyer, hiába ítélte már el azt II. János Pál pápa is. Azonban XIII. Leó tanításának nyomán kitűnik, hogy semmiféle osztályharc, egalitarizmus és anyagias e világi szemlélet nem összeegyeztethető a katolikus és krisztusi tanítással.

Chvála Márton