Az Iszlám Állam elől menekülő édesanya történetét meséli Lackfi János
Rendkívüli népszerűségnek örvend a közösségi médiában az a videó, amelyet Lackfi János töltött fel, s amelyben a költő saját versét mondja el. A Neam mondja című alkotás egy iraki, az Iszlám Állam rémtettei elől menekülő, menekülttáborban oltalmat találó édesanya gondolatainak és hitének bemutatása.
Lackfi János költő, író az Ökumenikus Segélyszervezet felkérésére írta meg és mondta el a kamera előtt költeményét, mellyel célja, hogy felhívja a magyar közvélemény figyelmét a segítségnyújtás szükségességére és lehetőségére. (Az Ökumenikus Segélyszervezet által indított országos akcióról itt számoltunk be.) A videó annak a kampánynak a részeként készült el és került bemutatásra, melynek keretében mindannyiunknak lehetősége van anyagi áldozatvállalással segíteni az üldöztetést szenvedő iraki rászorulóknak. A segélyszervezet kampányának címe: Adjunk egy esélyt a visszatérésre, esélyt a maradásra!. Adományozni itt nyílik lehetőség.
A Neam mondja című költemény egy iraki édesanya gondolataiba, fájdalmaiba, vívódásaiba enged betekintést, akinek az Iszlám Állam elől menekülve kellett elhagynia otthonát, majd egy menekülttáborban lelt menedékre. A műben megjelenik a hit kérdése is;
“Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé, vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel sem tartoznak nekem, mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének.”
Az Ökumenikus Segélyszervezet 2016 óta állandó jelenléttel és segélyprogramokkal segíti a visszatérőket, köztük kiemelt figyelmet fordítva az üldözött keresztényekre. Házakat tesznek újra lakhatóvá, iskolákat működővé, minden eszközzel segítve a családokat az újrakezdésben. Hogy legyen esélyük a helyben boldogulásra, hogy ne kelljen nekik is megint – immár végleg – elindulniuk…
Neam mondja
Egy anya sohasem hagyja el gyerekeit, de még ha egy anya elhagyná is gyerekeit
Isten akkor sem hagyja el azokat, akik szeretik.
A férfi jön-megy, kétségbe esik, haragra lobban, fejébe vesz valamit, amit Isten se tud kiverni a kemény koponyájából, és összedőlhet felőle a világ.
Azt se tudom, hogy miféle földet tapos a lába, hol izzik a cigarettája, hol kergetőzik a sok őrült gondolata.
Majd küld pénzt, majd visszajön fekete telivér paripán, harckocsi fülkéjében, örökké enyém lesz, lábam elé teríti Kelet és Nyugat minden kincsét, de most mennie kell.
És megy.
Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé, vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel sem tartoznak nekem,
mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének.
Fekszem a sötétben, hallgatom a kincseim szuszogását, és már nem találgatom hol járhat az az átkozott férfi, az az áldott férfi, Isten itt szuszog a kicsikben, akikkel harmadik éve élünk a menekülttáborban.
Ha osztanak valamit, nagy a dulakodás, a tülekedés, a többiek letaposnak, hogy előbb jussanak hozzá a mindennapi betevőhöz, de marad mindenkinek, ragadozó lesz az emberből, ha kikezdi az éhség.
Aztán ha jóllaktak, lesz nevetés, a párok összebújnak a férfiak ostábláznak, valaki furulyálni kezd, valaki dohányt szerzett, elfüstöli.
Ha eső esik, a kölkök kimennek, ugrálnak az áldás alatt, ömlik, ömlik aztán az a játék, hogy botokkal piszkálják a ponyva-mennyezetet, amelyben meggyűlik az esővíz, tekintélyes pocakot ereszt.
Óvatosan kell bökdösni, különben kiszakad, és minden a nyakunkba zuhog.
A ponyva nagy púpja szétoszlik kicsi púpokká, majd megint összeszalad egyetlen tóvá, megunhatatlan játék, a gyerekek visítoznak és elfelejtenek mindent, ami volt.
Ebben a játékban élnek, én meg irigylem őket érte, nézem a jókedvüket és egy kicsit megkönnyebbül a lelkem.
Nem tudom visszatérhetünk-e még egy napon Sinjarba, áll-e még a házunk, miénk-e még, ha áll, ki van ott egyáltalán a régiek közül.
Attól félem nem ismerek már senki ott, engem sem ismer meg senki.
Idegen vagyok itt, idegen lettem talán ott is.
Lackfi János
