Kitartó, régi haragok éledtek újra

A frontvonalak tagadhatatlanul régóta állnak, és már sokan igyekeztek megfejteni a gyakran népi-urbánus vita álcájában jelentkező, korokon, politikai kurzusokon is átívelő szellemi törésvonal mibenlétét, ezidáig úgy tűnik, minden átütő siker nélkül. E vita tüze, hol csendesebben parázslik a hamu alatt, hol fellángol, és ekkor még maguk a frontkatonák is meghökkennek annak hevességétől, csak úgy puffognak ilyenkor a „legsötétebb korszakok nacionalizmusa”, „vészterhes idők sárba ragadt maradisága” és „idegen szívű bitangok”, „nemzetvesztő kozmopoliták” kifejezések. Inkább csak sejtjük, mi zajlik le ilyenkor, minthogy valójában ésszel értenénk, hiszen a vita már oly régi keletű, oly mélyre nyúlik vissza a magyar szellemi táptalajba, hogy a felek tán már el is felejtették, mi késztette őket erre a nagy háborúságra.

Olyanok, mint a Fekete István Roráte című novellájában az egymást engesztelhetetlenül gyűlölő öregek: „…nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.” E „ragaszkodás” újabb, a Hunyadi-film körüli vitájának epizódjait szeretnénk felidézni most olvasóinknak, hátha közelebb visznek a dolgok megértéséhez.

Jelezzük mindazonáltal, hogy nem lehet ezúttal aggodalom nélkül figyelni azt, hogy a várva-várt nagy magyar történelmi filmeposz, amihez most megvan a filmiparunk fejlettsége (Oscar-díjak, nemzetközi nívójú alkotók), politikai szándékkal biztosított anyagi háttér (7 milliárd forint áll rendelkezésre egy nemzeti felemelkedést pártoló polgári kormánytól), óriási igény egy kétharmados választói rétegtől és a nemzeti érzésű baloldali beállítottságú magyaroktól, hogy végre megszülethessen egy remekmű, amihez nemzedékeken át oly tiszta szívvel lehet ragaszkodni, mint pl. az Egri csillagokhoz.

A filmtervről szóló eddig kiszivárgott hírek tényleg aggasztóak a tekintetben, hogy ezeket az elvárásokat nem fogja majd a kész mű beteljesíteni.

De nézzük sorjában az eseményeket. A Magyar Idők hónapok óta közöl Szakács Árpádtól egy cikksorozatot, amiben a magyar „kultúrharc” új, XXI. század eleji epizódjait eleveníti fel a szerző. A „Kinek a kulturális diktatúrája” cikksorozat lényege, hogy Szakács Árpád kevésnek tartja azokat a magyar kulturális élet területén bekövetkezett változásokat, amelyek az immár 3. ciklusát kezdő kétharmados többség által már elvárható lenne. A Hunyadi-vita ebbe a felpaprikázott szellemi közegbe érkezett Stefka István november 12-i keltezésű írásával.

Stefka elpanaszolja a birtokába került kilencvennégy oldalas forgatókönyv-tervezet alapján, hogy milyen meghökkentőeket olvasott. A film elején egy „megnyerő külsejű, férfias török aga” láncra verve elhurcolja a magyar falvak gyerekeit, akiket majd janicsárokká nevelnek. A Hegedűs Bálint-féle forgatókönyv szerint Kócos és a Csikó testvérpárból Kócost elrabolják és évekkel később Nándorfehérvárnál találkoznak, Hunyadi János katonájaként, illetve a török sereg janicsárjaként.

A cikk szerzője szerinti álromantikus műben van egy kötelező szerelmi szál, a vontatott cselekmény menetében rengeteg esemény történik, de e közben semmit nem tudunk meg Hunyadi Jánosról, annak török elleni harcairól, kormányzói tevékenységéről, meg arról sem, hogy Hunyadi János korának egyik legjobb, legképzettebb hadvezére volt, nincs benne aggódó feleség, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi László és Hunyadi Mátyás anyja sem. A nándorfehérvári harangszó pedig így jelenik meg a mű utolsó lapjain: „ …ünnepélyes gregorián dallam szól. A baldachinos ágyban Csikó és Luca szeretkezik. A távolból ünnepi harangjáték szól.”

„Hunyadi és Kapisztrán világraszóló győzelme határtalan örömet váltott ki a keresztény országokban. III. Calixtus pápa élete legszebb napjának nevezte, amikor jelentették neki a nándorfehérvári diadalt. Hunyadi János halálát követően maga a pápa mutatott be gyászmisét, majd a „hit védelmezője” címmel tüntette ki Hunyadit” – emlékezik meg a valós történelmi tényekről Stefka, és számon kéri, hogy ebből nem ábrázol semmit sem a film. „Van pénz, paripa, fegyver, csak hiányzik belőle a lélek, a történelmi múlt ismerete és a nemzet iránti elkötelezettség” – hiányolja a szerző.

Ami még viszont szinte teljesen hiányzik a forgatókönyvből az a Balassi Bálint által is megénekelt magyar bátorság, végvári vitézség, ám szerepelnek történelmietlen, sosem volt lovári (sejthetően cigány) pattantyúsok, horvát huszárok, szerb sajkások, héber tüzérek, cseh husziták, annak ellenére, hogy nagyon nehéz másként tudni és ábrázolni azt, hogy a nándorfehérvári harcot egyértelműen a keresztények és a keresztény magyarok vívták meg az iszlám hódítás ellen. „Ma, amikor az iszlám erőszakos nyomulása, térhódítása egyre nyilvánvalóbb Európában, megengedhetetlen egy olyan Hunyadi film létrehozása, amely nem keresztény, nem nemzeti központú. Hiszen Hunyadi János több mint 550 éve az európai keresztény értékekért, civilizációért harcolt. Ma is ez történik, ez jellemzi a magyar nemzeti politikát.”

Valószínűleg Stefka ezen mondata húzta elő a hevesen hadonászó aktorokat, olyat is mint mint például Tóta W. Árpád, aki megint imigyen szólt vala az ő ismert keresetlen modorában: „A forgatókönyvvel ugyanis az a baj, hogy nincs benne elég nemzeti-keresztény pátosz, viszont szerepelnek benne más népek a magyaron kívül, a törököket pedig nem kutyafejű tatárként, hanem emberként ábrázolja. Ja és kitalált hősök vannak benne, továbbá megmásították Dugovics Tituszt, aki ööö… akiről tudjuk, hogy eleve kitalált hős.”

Az ő olvasatában kilövési engedély született a Vajna vezette filmbiztosságra, idézzük, hogy mit vizionál, és lázálma szerint mi lesz majd az elvárás egy Vajna utáni korszakban: „Az elvárás – és a Vajna utáni vezetésnek ezt kell kiszolgálnia – a kretén nacionalista giccs, fullba tolva, kompromisszum nélkül, árvalányhajjal. Ez nyilvánvalóan senkit nem fog érdekelni külföldön, mert melldöngető-önfelmentő nackó gagyiból annyi terem a világon, hogy számolni is tereh, nemhogy nézni.” És még hozzáteszi, mi várható majd a megtámadott Vajna esetleges távozása után: „Természetesen ez sértődéssel és ellenségekkel jár, hiszen muszáj elküldeni egy csomó giccsiparost, aki aztán fújhatja, hogy őt azért rúgták ki a műanyag szűzanyával, mert keresztényüldözés van. Most aztán jönnek a megszomorítottak egymás után, gyűlnek a bérborzok falkába, és harapnak. Nemcsak azt hirdetik büszkén, hogy lojálisak, hanem azt is, hogy buták, mint a föld, úgyhogy nekik garantáltan nem lesz önálló gondolatuk.”

A tisztátalan szájáról ismert balliberális újságírót ily hosszasan tán csak azért volt érdemes idézni, mert némi értelmiségi maszatolással ugyan, de nagyjából ilyesféle ellenvélemények jelentek meg az ellenzéki sajtóban megszólalóknál is.

Az 1456-os nándorfehérvári diadalról tervezett film forgatókönyvírója, Hegedűs Bálint és a nagysikerű Hunyadi-regényciklus szerzője, Bán János vitázott a minap az M5-ön, a köztévé kulturális csatornáján. Ebben a forgatókönyv írója így nyilatkozott: „Nagyon hiszek abban, hogy ha elkészül – ha egyáltalán elkészül –, ez egy sokaknak nagyon fontos film lesz. És az is meggyőződésem, hogy nagyon sok ember úgy fog kijönni erről, hogy jó magyarnak lenni” – nyugtatta meg az aggódó magyarokat Hegedűs Bálint. Egyúttal azt állította, hogy a kiszivárgott hírekkel ellentétben Hunyadi János és Kapisztrán János nem mellék-, hanem főszereplője lesz a történetnek, és olyan film készül, amelyre minden magyar büszke lesz, és világszerte sikeres lehet.

A PestiSrácok egyik írásában megszólaltatott Deák-Sárosi László filmesztéta, valamint Poór István rendező tovább borzolta a kedélyeket, ők még keményebb szavakat használva mélyebben látják a Hunyadi-film által felvetett problémákat: a Filmalap strukturális nehézségeit okolják a filmforgatókönyv nemzeti szempontból való haszontalanságáért.

Míg óriási igény lenne a minőségi alkotásokra ebben a műfajban, hiszen a magyarok is szeretnének büszkék lenni történelmük, hagyományaik értékeire, addig külföldön divatosak a nagyívű kosztümös sorozatok (Borgiák, Tudorok, Róma, Vikingek). Magyarországon ilyesmi évtizedek óta nem készül, annak ellenére sem, hogy a történelmünk kivételesen gazdag alapanyagot kínálna. Nem készült film a Hunyadiak, az Árpádok ország sorsát is meghatározó családi történeteiből, nem dolgozták fel igényes filmben a történelemkönyvekben félremagyarázott kalandozásokat, a pozsonyi csatát, Nagy Lajos uralkodását, Erdély aranykorát sem – panaszolják a filmes szakemberek.

A Hunyadi-filmben szerintük a valós magyar hősöket ideológiai alapon szorította háttérbe a a forgatókönyv, hiszen Hunyadi János Krisztusban, Kapisztrán János pedig a Szentlélek nevében buzdította katonáit, „az ilyen keresztény szellemiségre épülő hőstörténet helyett pedig egy történelemhamisító, szirupos drámát képzeltek el a Filmalapnál”.

Rejtett ellen országimázst is felfedezni vélnek e filmesek az ebben az érában kijött pár történelmi filmben is, szerintük körmönfont manipulációs technikával téves történelmi szituációkat ábrázolva félrevezetik a közönséget, erre a Liza, a rókatündér Magyarország-képét hozzák fel példaként és a Kincsem elnyomókat és elnyomottakat összemosó történetét.

Deák-Sárosi László erős kifejezést használva úgy gondolja: „A nemzetközileg díjazott filmjeink valójában a szégyeneink, nem a büszkeségeink”, azok keresztény és magyarellenes tartalmuk miatt.

Rendszerszintű változás, független képzés kellene, mert szerinte „a szakember- és a színészképzés is ugyanannak a balliberális, posztmarxista körnek a kezén van, így már a képzésből kiszorítják azokat, akik egészséges nemzeti érzelmet vinnének bele az alkotásokba, a leendő színészeket pedig ‘darabokra szedik’ az egyetemen, és a saját világképük szerint ‘rakják össze’ a tanáraik”. Deák szerint sokkal nagyobb a baj, mint ahogy kívülről látszik, és egyelőre nem nagyívű magyar hősfilmekre érdemes várnunk, sokkal inkább a balliberálisoktól független képzést kellene biztosítani, hogy évek múltán legyen, aki megcsináljon egy valóban jó Hunyadi-filmet.

A Bán Jánossal, írói nevén Bán Mórral, a Hunyadi-sorozat immár nyolcadik kötetét kiadó íróval a Magyar Idők készített interjújában arról faggatták a szerzőt, hogy lát-e tematikájában felbillent helyzetet a magyar filmgyártásban, nem találja-e soknak a világháborús és a holokauszt témáival foglalkozó filmeket. Bán János azt válaszolta, hogy „szükség van ezekre a filmekre. Viszont fájó hiányt mutat sok más, a magyarság egyéb történelmi sorsfordulóit érintő téma. Amikor 1998-ban a Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata Zsidó sorsok magyar filmen címmel két fővárosi moziban háromnapos vetítéssorozatot rendezett, azon közel negyven játék- és dokumentumfilmet lehetett megtekinteni a jelzett témakörben. Hány napos vetítéssorozatot tudnánk szervezni a trianoni traumát feldolgozó, a gulág poklát bemutató, vagy a nagy királyaink történeteit bemutató filmekből?”

A vita tehát egyelőre tovább mérgesedik, mi nézők pedig csak abban reménykedhetünk, hogy annak csitultával azért végre megszülethetnek azok a magyar történelmi filmek, amelyekre a gyerekeinkkel is emlékezetes lesz majd beülnünk a mozikba.

Cikkünk a következő írások felhasználásával készült: AzÖreg, HVG, Szóljon, MagyarIdők, PestiSrácok