Szerződés, vagy diktátum? – Az érdekbeszámításos és a diktált békék 2.

Trianon 100. évfordulóján óhatatlanul felvetődő kérdés, hogy békeszerződés vagy békediktátum a helyénvalóbb megnevezés? Ennek kapcsán két cikkből álló írásunk első részében körüljártuk a békeszerződések típusait, megállapítottuk, hogy bizonyos tekintetben minden békét a győztesek diktálnak, ugyanakkor arra is kitértünk, hogy a történelem korábbi évszázadai során sokkal inkább jellemzők voltak az ún. érdekbeszámításos békék, melyek esetében, ha nem is a győztesekével egyenértékű módon, de a vesztesek érdekeit is tekintetbe vették, így olyan béke születhetett, melyet mindkét fél el tudott fogadni. Jelen írásunkban megvizsgálunk három korábbi, érdekbeszámításos békeszerződést, majd arra is kitérünk, hogy milyen változás eredményezte, hogy a 20. században a diktátumok váljanak gyakoribbá.

 

A karlócai béke (1699)

Előre kell bocsájtani, hogy a karlócai békét más korszakban, más erőviszonyok és gyökeresen eltérő nemzetközi körülmények között kötötték meg, mint az első világháború utáni szerződéseket. Mégis ideális példa az érdekbeszámításos békék demonstrálására.

Mint ismeretes, a 17. század végén I. Lipót már igencsak nyugatra figyelt, hiszen az utolsó spanyol Habsburg uralkodó halálával bármikor megkezdődhetett a harc a franciákkal a spanyol trónért. Éppen ezért, miután Savoyai Jenő herceg 1697-ben Zentánál ismételt vereséget mért a küzdelmet még fel nem adó törökre, elérkezettnek látták az időt a béketárgyalások megkezdésére.

A béketárgyalások végig angol és holland közvetítők segítségével zajlottak (tehát semleges hatalmak is részt vettek benne). A törököknek sikerült elérniük, hogy a győztes Szent Liga hatalmaival nem együttesen, hanem külön-külön, kétoldalú módon tudjanak tárgyalni, ami jelentősen javította pozícióikat. A törökök – bár kétségtelenné vált katonai vereségük és Magyarországról való kiszorulásuk – mégis ragaszkodtak hozzá, hogy egyenrangú félként vehessenek részt a tárgyalásokon. Mivel I. Lipót érdekelt volt a mihamarabbi békében, ezért hajlandó is volt engedni, szövetségeseinek legnagyobb rosszallására.

A Habsburg-udvar eredetileg Bécset, esetleg Debrecent képzelte el a tárgyalások színhelyének, de a törökök nem fogadták el, hogy az ellenség területén kelljen tárgyalniuk, így esett a választás a török kézen lévő Belgrád és a császári Pétervárad között elhelyezkedő, nagyobb városoktól távol eső Karlócára (mely a háborúk során elpusztult).

A két fél körülbelül három-háromezer fős haderő védelmében sátorkomplexumokban lakott. Táboraiktól egyenlő távolságra építették meg fából a béketárgyalások helyszínéül szolgáló épületet, melynek három bejárata volt: egy a semleges közvetítők számára, kettő pedig a két tárgyalófélnek. Az egyenrangúságukat az is kifejezte, hogy csak egyszerre és csak ugyanannyi küldött léphetett a terembe.

A tárgyaló delegációk már 1688. októberében megérkeztek, maguk a tárgyalások pedig két és fél hónapon keresztül zajlottak, tulajdonképpen egy kisebbfajta békekongresszus valósult meg.

A császáriak kezdetben az uti possidetis (ahogy birtokolják) elvet akarták követni, azaz a határokat aszerint meghúzni, hogy mely területeket tartották megszállva. A törökök azonban nagyon szívós tárgyalópartnernek bizonyultak, ahogy az egyik császári tárgyaló delegátus fogalmazott: „egyszerűbb dolog velük háborúzni, mint egy békeszerződést aláírni.” A tárgyalások során elérték, hogy a határok megállapítása helyett konkrét területek feladásáról, erődök átadásáról vagy lerombolásáról kelljen tárgyalni és itt, amennyire lehet, igyekeztek a quid pro quo, azaz valamit valamiért elvet elérni.

Ennek során – ha el akarták érni a békét – a császáriaknak is engedményeket kellett tenni, azaz tökéletesen működött az érdekbeszámítás. A legjobb példa erre a Temesköz esete, ahol is a térség összes területe és várai a központi erőd kivételével már császári kézben volt, mégis végül a törököknél maradt (és csak 1718-ban sikerült visszaszerezni), cserébe azért, hogy a már végérvényesen elveszített Erdélyről hajlandóak legyenek a törökök a békében lemondani. Mindezt összegezve a karlócai béke tökéletes példa a vesztest egyenrangú félként kezelő, kompromisszumokon alapuló, érdekbeszámításos békére.

 

A bécsi kongresszus (1814–15)

A bécsi kongresszus abban a tekintetben nem valódi békeszerződés, hogy nem egy háborút zárt le, hiszen azt már megtették 1814-ben a párizsi béke keretében (bár Napóleon visszatérése miatt ismét háborúra került sor, így végül Franciaország sorsát a második párizsi béke rendezte el, némileg rosszabb feltételek mellett). Ugyanakkor a versailles-i békerendszerrel való összehasonlítás mégis helytálló, hiszen Franciaország sorsának részleteit, valamint a kontinens többi területére vonatkozó döntéseket, a különböző hatalmak közötti ellentétek rendezését mind Bécsben tárgyalták meg és oldották meg.

A békekongresszuson Európa minden jelentős hatalma részt vett. Természetesen a koalíciós háborúkat végül elveszítő Franciaország is. A Napóleont legyőző négy nagyhatalom igyekezett külön egyeztetni a terveikről, de Franciaország legendás „örökös” külügyminisztere, Talleyrand, ezt sikeresen akadályozta meg. A győztes nagyhatalmaknak a következőket mondta, jelezve, hogy sérelmezi, hogy a kongresszuson szövetségben lépnének föl például Franciaországgal szemben: „

Szövetséges hatalmak? Ki ellen? Már nem Napóleon ellen, ő Elba szigetén van. Nem Franciaország ellen, vele békét kötöttek. Nem a francia király ellen, ő a tartós béke záloga. Uraim, beszéljünk őszintén: ha még vannak szövetséges hatalmak, akkor én itt felesleges vagyok!”

Talleyrand ezzel az ügyes fellépéssel elérte, hogy Franciaországot is meghívják a szűkebb tárgyalásokra, így valóban egyenrangú félként tudott részt venni a kongresszuson. Mindennek eredményeként Franciaország igén nagylelkű békefeltételek mentén megtarthatta a forradalmi háborút megelőző, 1790-es határait. Továbbá a kongresszuson a kölcsönös önkorlátozáson és érdekbeszámításon alapuló módon tartósan, minden hatalom megelégedésére sikerült a kontinentális helyzetet rendezni.

 

A prágai béke (1866)

Az 1866 nyarán kirobbant és néhány hét alatt lezajlott porosz–osztrák háborút a prágai béke zárta le. Ez a szerződés azért érdekes és példaszerű, mert jól mutatja, hogy milyen hozadékkal járhat, ha a győztes hatalom önmérsékletet tanúsít. A königgrätzi csatában a porosz seregek döntő győzelmet arattak, az út nyitva állt előttük Bécs felé, Ferenc József családját és az udvari ezüstöt már útnak is indította Magyarország felé.

Bismarck kancellár mégis több feltételt mérlegelve a gyors békekötés mellett tört lándzsát, amihez arra volt szükség, hogy a legyőzött Ausztriát ne alázzák meg, hanem méltányos feltételeket kínáljanak neki. Ezt az álláspontot a porosz király, I. Vilmos sem osztotta: „Miután miniszterelnököm cserbenhagy az ellenséggel szemben […] bánatomra nem látok más lehetőséget, mint hogy seregünk ilyen fényes győzelmei után lenyeljem a békát,  és elfogadjam ezt a szerfölött gyalázatos békét.”

Bismarck jól tudta, hogy túl szigorú békefeltételek esetén Ausztria az új német állam örökös ellensége lesz, ehelyett azonban a méltányos bánásmód (német viszonylatban egyáltalán nem vesztettek területet) miatt a későbbi Német Császárság hosszú távon legmegbízhatóbb szövetségesévé vált Ausztria–Magyarország.

 

Versailles (és Trianon) miért volt más?

A fenti példák és az előző cikkben összefoglaltak értelmében tehát egyértelműen látható, hogy nem szükségszerű, hogy egy béke diktátum jellegű legyen. Miért alakult így mégis Versailles-ban? A napóleoni háborúk korához képest egy évszázad alatt nagyon komoly változások mentek végbe az európai gondolkodásban, állami működésben.

A bécsi kongresszus esetében Majoros Istvánt idézve egyértelműnek tűnt, hogy „a nemzeti elv, a népszuverenitás jelentette a rend, a hatalmi egyensúly felborulását, ezért nehéz lett volna elvárni a kongresszustól, hogy a katasztrófát okozó elvet tegye ismét a rendezés alapjává.” Ehelyett a legitimitás eszméjét helyezték a középpontba és alapozták meg ezzel az európai történelem addigi leghosszabb, békés periódusát.

Ezzel szemben egy évszázaddal később Versaillesben a nyilvánosság irányába fölmerült a nemzeti önrendelkezés elve, ami kiszabadította a szellemet a palackból, hiszen Európában – különösen Közép-Európában – szinte képtelenség olyan rendezést létrehozni, ami maradéktalanul megfelel a nemzeti önrendelkezés elvének, így tehát ez a Wilson által vágyott békés helyzet helyett a további konfliktusok forrásává vált (bár kétségtelen, hogy a győztes európai hatalmak nem is kívánták elfogadni alapelvként a nemzeti önrendelkezést).

A másik talán még fontosabb különbséget pedig Hahner Péter foglalta össze tömören egy írásában: „Bár a forradalmi és napóleoni háborúkban legalább hárommillió katona esett el, s a civil áldozatok száma is minden bizonnyal elérte az egymilliót, Európa uralkodóinak és az általuk kinevezett minisztereknek a bécsi kongresszus idején egyáltalán nem kellett «elszámolniuk» a történekkel alattvalóik előtt. Sajnálkozhattak a háború áldozatainak nagy száma miatt, de senki sem kérte számon rajtuk, hogy miért kellett ilyen sok embernek meghalnia és azt sem kellett bizonyítaniuk, hogy a győzelem megért ekkora áldozatot. I. Sándor cár, I. Ferenc császár, Metternich, Wellington és Talleyrand arisztokratákhoz illő nagylelkűséggel viselkedhettek a legyőzöttekkel, kizárólag a hűvös észre hallgatva, mert senki sem követelhetett tőlük más magatartást. Száz-egynéhány év múlva azonban egyrészt az áldozatok száma volt felmérhetetlenül nagyobb, másrészt pedig az államok már többé-kevésbé demokratikusan megválasztott politikusok és nem isteni jogra vagy öröklődésre hivatkozó uralkodók irányítása alatt álltak. A választott vezetőknek pedig igazolniuk kellett a propagandától áthatott társadalmak előtt, hogy nem ők tehetnek az áldozatok nagy számáról, s azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy a győzelem gyümölcsei valamilyen módon mégis csak ellensúlyozzák a veszteségeket. Ezért sújtották olyannyira kemény és igazságtalan megtorlással a veszteseket.”

A kitűnő összefoglaláshoz, még annyit érdemes hozzátenni, hogy

a 18-19. század háborúi esetében a konfliktusba kerülő uralkodók között is megmaradt a szolidaritás, hiszen Isten kegyelméből uralkodó királyok, bizonyos mértékig összetartozónak érezték magukat.

A 18. század egyik dinasztikus háborúját lezáró békében (lengyel örökösödési háború) még az is előfordult, hogy egy országától megfosztott uralkodó (Lotharingiai Ferenc) számára kerestek egy másik kisebb államot (Toszkána), hogy ott gyakorolhassa tovább Istentől rendelt hivatását. Többek között ez is magyarázza, hogy miért nem zajlottak olyan kérlelhetetlen háborúk korábban, mint amilyen az I. és II. világháború volt.

Szintén nem mellékes körülményként említhető meg, hogy a királyok vállán több generációs, akár több évszázados dinasztikus felelősség nyugodott, így szükségszerűen sokkal nagyobb perspektívában kellett tekinteniük döntéseikre, szemben a választási ciklusokban gondolkodó választott politikusokkal.

Az elmondottakat összegezve kijelenthető, hogy

Trianon egyértelműen a diktátum jellegű békék közé tartozik, így jól leírja a helyzetet a békediktátum megnevezés.

Ez akkor is igaz, ha – mint ahogy az első cikkben szerepelt – alakilag természetesen egy nemzetközi szerződésről van szó, és valóban minden békekötés során a győztesek vannak előnyösebb pozícióban, tehát inkább ők diktálják a feltételeket. A fenti elemzés azonban számos példát fölmutatva illusztrálta az érdekbeszámításos békék létjogosultságát, még akkor is, ha szintén a fentebb kifejtett tényezők miatt erre Versailles-ban nem mutatkozott sok lehetőség.

 

Nánay Mihály

Kiemelt képünk: 1920. január 15-én a francia külügyminisztérium palotájában, a Salle de l’Horloge teremben adták át Apponyi Albertnek a békediktátum szövegét. Forrás: Wikipedia