– Nemrég emlékeztünk meg a trianoni békediktátum 100. évfordulójáról. Hogyan látja a magyarság nemzeti egységét az elmúlt évszázad függvényében? Hogyan, milyen reményekkel tekintsünk a következő 100 évre?
– Száz évvel ezelőtt, az ország- és nemzetvesztés lesújtó közös gyászában – mondhatni – teljes egység jellemezte a magyarságot, olyannyira, hogy nemcsak templomaink harangjai szólaltak meg 1920. június 4-én, a diktátum aláírásának órájában, hanem ettől fogva, politikai pártállástól függetlenül, minden magyar, valamennyi szervezet az igazságtalanul és méltánytalanul megvont trianoni határok revíziójában gondolkozott. Kivérzett csonka országunk bámulatos talpra állásában is nagy szerepe volt a nemzeti egységnek.
Nagyot ugorva az időben: a másik végletet a 2004. december 5-i népszavazás jelenti, melynek alkalmával a Kádár-korszakbeli történelmi amnéziát – felejtést – elszenvedett magyarországi testvéreink túlnyomó többsége részére szinte semmit nem jelentett a határon túli nemzetrészekkel való együvé tartozás.
A következő száz esztendő, a megcsappant magyarság jövője szempontjából sorsdöntő kérdés újbóli egymásra találásunk, a nemzeti kormányunk által állampolitikai szinten képviselt
határok fölötti nemzetegyesítés, az egymástól mesterséges határok által elszakított és szétfejlődésnek indult nemzetrészek reintegrációja.
A nemzeti összetartozás napja (június 4.) és centenáriumi esztendeje (2020) programatikus módon jelzi az egységesedés eme irányát. A trianoni határfalak 1989-béli tüneményes leomlása óta valójában mindvégig ebbe az irányba tartunk.
– Mi a véleménye a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett, az autonómiáért kiálló aláírásgyűjtés részsikeréről? Lát esélyt a további négy országra vonatkozó aláíráskvóta teljesítésére?
– A rendelkezésre álló egy esztendő nagy része szinte üresjáratban telt el: kínkeserves lassúsággal gyűltek az aláírások. A befejező időszakaszban a koronavírus-járvány bénító körülménye is beütött ráadásképpen. Ehhez képest az utolsó hetekben, napokban valóságos csoda történt: három helyről, Magyarországról és két utódállamból, Romániából és Szlovákiából begyűlt az abszolút számban szükséges, több mint egymillió, többnyire elektronikus szignó.
A rossz emlékű 2004-es népszavazásra rácáfolva, az erősödő magyar nemzeti összetartozás megtette hatását.
Le a kalappal a csüggedést nem ismerő SZNT előtt! Eme fényes győzelem, belkörű részsiker feljogosít és buzdít bennünket arra, hogy bizakodóak legyünk, és hogy hittel cselekedjünk a sikeres folytatásért. Számítok a nemzetközi kisebbségi szolidaritásra.
Ami pedig a külhoni, nevezetesen az erdélyi autonómiatörekvéseket illeti: megítélésem szerint a közösségi önrendelkezésnek nincsen alternatívája. A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács, amelynek kezdettől fogva alapító elnöke vagyok, ennek értelmében hirdette meg az idei évre centenáriumi jelszavát:
„Válasz Trianonra: az autonómia”.
Tőkés László Fotó: Mohácsi László Árpád
– Ha a koronavírus „nem vétózza meg”, akkor Romániában idén helyhatósági választásokra kerül sor. Milyen esélyei vannak a magyar érdekképviseletnek?
– A helyhatósági választások az említett ok miatt idén jelentős késést szenvednek. Mindazonáltal remélni lehet, hogy szeptember 27-én vagy október 4-én sor kerülhet a lebonyolításukra. Az erdélyi magyarság a kezdetek kezdete óta többé-kevésbé hozza a számarányának megfelelő helyi eredményeket, lévén, hogy általában etnikai szavazás történik. Gond többnyire csak abból adódik, hogy az etnikai hovatartozás (ti. magyar jelölt) nem jár együtt a minőséggel. A vegyes lakosságú települések magyar választópolgárai nemzeti öntudatának a meggyengülése is érzékenyen érintheti a magyar érdekképviseletet. A többségében magyarok lakta települések elöljáróinak megválasztásában a demokratikus pluralizmus, a többpárti verseny hozhat minőségi többletet, eredményezhet jobb képviseletet.
Általában véve elmondhatjuk, hogy a magyar megmaradás és felemelkedés bázisát az erős önkormányzatok jelentik.
Ezért aztán az egyoldalú pártosság, pártbeli megosztottság helyett mindig a köz javának és jól felfogott érdekének kell meghatározónak lennie a helyhatósági választásokon.
– A román-magyar viszony ismét puskaporos időszakát éli. Van remény a dialógus békésebbé válására – és ha igen, milyen módon? Milyen jövő várhat a romániai magyarságra?
– Egyáltalán: mikor is nem volt „puskaporos” ez a viszony? És beszélhetünk-e olyan időszakról, amelyben igazi „dialógus” folyt a két fél között? A viszonyainkra vonatkozó kérdés nem így tevődik fel. Harminc évvel a Ceaușescu-diktatúra bukása után még mindig ott tartunk, hogy a román politikusok – a régiek módjára – a „magyar kártyát” vetik be politikai fegyverként.
1989 „szabadító karácsonyán” páratlan egység nyílott a párbeszédre és a megbékélésre. Ezt azonban a forradalomra ráépült államcsíny révén hatalomra került Ion Iliescu-féle kommunista másodvonal szántszándékkal meghiúsította. A román belpolitika azóta is többé-kevésbé az intézményes magyarellenességre épül.
Mostanság éppen egy intenzív magyarellenes időszakot élünk át. Lehetne ez másképpen is, hiszen mindnyájan keresztények vagyunk, és térségbeli sorsunk is közös. Legutóbb is Orbán Viktor nyújtott békejobbot Romániának – az uralkodó politikai erők, élükön Klaus Iohannis államelnökkel azonban elutasították. Mi, erdélyi magyarok is sorozatosan ugyanúgy járunk.
Román-erdélyi magyar párbeszédre és megegyezésre irányuló indítványunk három évtizede süket fülekre talál.
Trianon centenáriuma jó alkalmul szolgálhatna Románia magyarságpolitikájának a felülvizsgálatára, autonómiaköveteléseink teljesítésére és a történelmi megbékélésre. Mindez létkérdés volna az erdélyi magyar közösségünk számára.
