A születés és feltámadás az irgalom csodái


Hirdetés

A születés mindig egy kis halál is. Az újszülöttnek át kell élnie a biztonságos, mindent adó környezetből való kiszakadást, hogy elindulhasson az „ígéret földje felé”. Az összes felszerelést megkapja ehhez az úthoz. Elkölti az utolsó vacsoráját, aztán elindul az ismeretlen felé.

Eközben az édesanyja a természet gyönyörű rendje szerint, önként és szeretetből vállalja az összes születéssel járó nehézséget. Emiatt ez az önfeláldozása értelmes és elhordozható szenvedéssé nemesül. Célja van, amely mentes az önzés leghalványabb gyanújától is. Egyszerűen csak adni akar. Az anya nagypéntekbe burkolt fájdalma mások számára talán értelmetlen küzdelemnek tűnik, ő mégis hajthatatlan marad a küzdelemben.

A születést közvetlenül megelőzi a diadal előtti csend. Az értelmes hallgatás. Tartalmas szünet, amely a kicsírázó mag erejét rejti. Az a periódus, amikor a súlylökő megállítja a vállán a rudat, hogy aztán a magasba emelje. Ez a csend szavak nélkül is többet mond minden más beszédnél. Erre a megállásra szükségünk van.

A születés pedig maga a feltámadás. A sötétségből világosság támad. Megszűnnek a korábbi kapcsolódásaink, és újak lépnek a helyükbe. Feltárul az élet teljes gazdagsága. Az anya arca felragyog a boldogságtól, a gyermek pedig új módokon kapja meg minden táplálékát az életéhez. Az anya most is önmagát adja.

„Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát” (Jn 3,3).

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre” (1Pét 1,3).

Gável András


Hirdetés

'Fel a tetejéhez' gomb