Ungváry Zsolt: Tiszántúli sajtószabadság
Valamikor régen láttam egy filmet, sajnos semmire sem emlékszem belőle, csak egy jelenetre. Egy úri házban szolgáló cseléd, látva az utcán vonuló, szabadságot és egyenlőséget követelő forradalmi tömeget, peckesen odaveti gazdájának: „Ezentúl mi leszünk az urak, és maguk fognak szolgálni.”
Ez a proli tempó hívta életre a múlt század brutális diktatúráit, ahol az – esetleges – korábbi elnyomást egy sokkal rosszabb, kegyetlenebb elnyomással helyettesítettek. A lázadók, akik zászlajukra a testvériséget, egyenlőséget, tiszteletet és szabadságot tűzik, valójában a legdurvább elnyomásról álmodnak. A meglévő rendszerrel nem annak antidemokratikus jellege miatt van bajuk, hanem kizárólag az zavarja őket, hogy nem ők vannak felül.
A győztesek számonkérő gőgje és bosszúszomja pontosan ezt a mintázatot követi jelenleg. Ráadásul itt még csak nem is volt brutális elnyomás, hiszen ha lett volna, ki meri a hatalmat gyakorló pártot nagy nyilvánosság előtt „mocskos”-nak nevezni; a miniszterelnökről elmondott és leírt jelzőkről vagy egy tüntetésen arccal, névvel kiállva a köztársasági elnököt „bajszos sz@r”-nak nevező primitív performanszról ne is szóljunk. Nem látom magam előtt, amint a nyolcvanas években diákok nyilvánosan szidják az MSZMP-t vagy pláne Kádár Jánost. Hogy miként bántak a mégis tiltakozókkal, arról ismerhetjük – például – azt az ikonikus fotót, amin a fiatal Orbán Viktor torkához a rendőrök gumibotot szorítanak. És ez már a legvidámabb barakk hattyúdala idején történt… 
Ha igazak lettek volna a vádak, ugyan miként nyerhet szabad választásokon (méghozzá kétharmaddal) az ellenzék és veheti át békésen a hatalmat; no és persze a mandátumát többek között az éveken át sokmilliós fizetést biztosító állami pozíciókban üldögélő miniszterelnök-jelöltjüktől az óriási költségvetési támogatásból forgatott „propagandafilm” főszereplőjéig annyi elnyomott?
Jóideje hallgatjuk a vádakat sajtó és hatalom vélelmezett kapcsolatáról, erre – miként a nyitójelentben a cselédlány – kibújik a győztesből a szerepcsere kedvezményezettjének valódi énje. A Magyar nevű Péter mint igazi keleti despota, már rendelkezik is a hirtelen magánvállalatának gondolt állami fennhatóságú cégekről, és a kekvák megszüntetésével zsebre vágott jobboldali hírportálról ekként nyilatkozik a parlamentben: „(…) a Mandiner című vicclap most már az államhoz kerül, és mi leszünk a kiadói, nekünk kell majd meghatározni azt a tartalmat, amit ott le fognak adni.” A rendszerváltás utáni történelem egyik legbolsevikabb mondata. Bepillantást nyújt az elkövető agyába, az egészen eddig függetlennek vágyott sajtóról való gondolkodásába.
Ha elfogadjuk, amiképpen a kormányfő sugallja, hogy az állam mint tulajdonos jogosult előírni az adott médiumban megjelenő tartalmakat, akkor mégis mi bajuk volt a közszolgálati csatornákkal? Miért gyalázták, propagandistázták az M1-et, pedig arról az előző miniszterelnök egyszer sem mondta a parlamentben, hogy „nekünk kell majd meghatározni azt a tartalmat, amit ott le fognak adni”.
Tehát ezentúl minden állami médium tulajdonosi és – ezek szerint – főszerkesztői posztját MP fogja betölteni, és alkalmazottai vagy propagandistává válnak – akik a fizetésükért bármit leírnak, kimondanak – vagy (ami valószínűbb, hiszen konzervatív orgánumokhoz döntően az adott értékrendet elfogadó újságírók mentek) nem lesznek rá hajlandóak, és akkor kirúgják őket. Ez volna aztán a nagy demokratikus változás: újságírók tömeges elbocsátása világnézeti alapokon. És nem nagyon tudnának hová menni, mert – ellentétben az elmúlt tizenhat év „egyoldalúságával”, amikor a balliberális-globalista médiumok összességében még mindig többségben voltak – gyakorlatilag alig maradna a konzervatív, szuverenista nézeteket képviselő műhely.
Izgatottan várom, vajon a fideszes rémuralom idején nyereségesen, nagy elérésekkel működő orgánumok egymást letaposva vállalnak-e szolidaritást a kirúgott kollégákkal. Esetleg a sajtószabadságot nem csak ellenzékből hirdető munkatársak kormánypártiként is fontosnak vélik-e a „hivatalostól” elütő nézetek érvényre jutásának fontosságát?
Vezetőkép: illusztráció. Forrás: Freepik
