Ungváry Zsolt: Mitől jobb az újabb?
Ha elfogadjuk, hogy a nép alapvetően bölcs döntést hoz, és mindig azoknak szavaz bizalmat, akik megérdemlik, akkor az „elmúlt tizenhat év” ostorozása egyben a demokrácia elleni támadás is. Hiszen 2010 óta három országgyűlési, három európai parlamenti és – részben – három önkormányzati választás is a Fidesz-KDNP meggyőző (olykor elsöprő erejű) sikerével zárult. Ha a polgárok most jól látták, hogy ki érdemli meg a bizalmukat, nincs okunk elvitatni tőlük, hogy korábban is jól látták.
A nemzeti kormány vereségének okait természetesen sokan sokféleképpen próbálják feltárni, és bár hangzottak el olyan vélemények, miszerint ez az időszak nyomort, lecsúszást és tatárjárást jelentett, azért a családjával dubai vagy thaiföldi nyaralásáról hazatérő, az értékpapír- vagy folyószámláján milliókat tartó, soktízezerforintos koncertjegyeket és százezres fesztiválköltségeket leszurkoló, a klasszikus megélhetési problémákkal (elviselhetetlen rezsi, zsíroskenyérre és vízre korlátozott táplálkozás, anyagiak híján rongyos ruhák és lyukas cipők viselése stb.) nem találkozó honpolgár a változás iránti vágyait nem elsősorban gazdasági okokból kereste.
Néhány, a bukáshoz vezető hiba (amit az önkritikus fideszesek is néha előszeretettel vesznek elő) valójában jól hangzik, de nehezen magyarázzák a választói magatartást. Vitathatatlanul vétett olykor az előző kabinet (melyik nem?), de úgy fest, a bírált tételekben az új formáció sem teljesít jobban.
Orbán Viktort sokan arrogánsnak, pökhendinek, önhittnek látják. Kétségkívül, az ex-miniszterelnök egy határozott, igazába vetett hitében nehezen megingatható, törekvő, ambiciózus ember. De mit mondjunk akkor utódjáról, aki nemcsak újságírókkal, tüntetőkkel és misére igyekvő nénikkel ordibál, hanem – mint az köztudott – a hozzá közel álló nőkkel is goromba, narcisztikus személyiségjegyeiről pedig rengeteget olvashattunk már, és láthattuk – bár tudnánk feledni – csónak orrában tetszelegve (miközben a nők eveznek) vagy balatoni jachton korlátnak dőlve, de nehéz az internetet úgy felkeresni, hogy megannyi mosolygós portréja ne jönne szembe, amiket nagyrészt ő maga töltött fel.
A Fidesz kongresszusán a kivezető utat a szervezeti átalakításban látják, de tegyük a kezünket a szívünkre; a Tiszának 29 tagja van, se szervezete, se programja, se megyei struktúrái, aztán mégis a legnagyobb győzelmet aratták 1990 óta.
Számonkérik a Fideszen az erkölcsi megcsúszásokat, a hitelességeket, felelősségvállalást, a kritika elutasítását. De miért áll morálisan ezek felett a NER-ből érkezett áruló, aki ellen saját felesége és szeretője fogalmazott meg nyilvánosan nagyon kemény vádakat; tipikus szerencselovag, aki munka végzése nélkül szeret és tud sok pénzt keresni, és ha úgy alakul, nem riad vissza némi garázdaságtól és telefonlopástól sem. (Nem is titkolja: az EP-képviselőségről megmondta előre, hogy az egy kamuállás, amivel jól lehet keresni. Fel is vette a mandátumot, igaz, be már nem nagyon járt.) A legkisebb bírálatra is rögtön, kényszeresen reagál akár kommentben egy internetes bejegyzés alá, akár a Parlamentben, még mikrofonon kívül is. Az ő világképében nincs helye bírálatnak, sem ellenfeleitől, sem saját „agyhalott” beosztottaitól vagy a (saját szavai szerint) „büdös” szavazóitól.
Folyamatosan korrupcióval vádolják az előző kormányt, miközben a Tisza környékén megannyi multi kijáró embere és részvényese bukkan fel, s mint kiderült, száz millió forinttal támogatta kampányukat egy olyan nagyvállalkozó (Bige László), aki ellen eljárásokat folytat a hatóság. De akadt olyan vállalkozó is, akit tavaly költségvetési csalás gyanúja miatt hallgattak ki és rabosítottak; ő közel negyvenmilliót perkált. Vajon miért? Puszta rajongó szeretetből? Esetleg elvárnak cserébe valamit? Százmillióért már lehet… („Egyszer majd kérünk valamit, Pelikán elvtárs.”) Igaz, az egyik késve reagáló oligarchának visszautalta a száz millát, a többieknek azonban nem.
Sokan – a Fidesz holdudvarból is – hiányolják az érveket, a tájékoztatást, a szavazók meggyőzését. Jogos. De az O1G és a herekitevés bőven elegendő érvnek bizonyult a másik oldalon, ezek után nehezen hihető, hogy komoly, értelmes, elemző, szeretetteljes felvilágosítás után a szavazók mégis inkább ide húznak. Az emberek ugyanis érzelemből szavaznak. A közhangulat, a közbeszéd elért egy olyan pontra, amikor a többség elhitte, elfogadta – vagy egyszerűen a nyájszellem miatt („Mi mind egyéniségek vagyunk!”) – ki a rossz, ki a jó; ki lesz a nyerő. Sikerült is egyfajta sportversenyt csinálni belőle, ahol nem a programok, a képességek, a tapasztalat, a tények, hanem kizárólag a győzelem számít. És a puszta győzelem legitimál mindent. Kivagyiságot, erőszakot, arroganciát, rombolást, gyűlöletet.
Vajon jó-e, ha ebbe az irányba indulunk? Ugyanakkor, ha csak ez vezet győzelemhez – ami nélkül viszont nem lehet érdemben tenni –, akkor szentesítheti-e a cél az ocsmány eszközöket?
Vezetőkép: illusztráció. Fotó: MTI/Molnár Edvárd
