Ungváry Zsolt: Nem jó beleugrani az ismeretlenbe
Sokszor egy-egy politikus vagy mozgalom valódi céljai csak évekkel, évtizedekkel később derülnek ki. Bizonyos intézkedések, döntések, lépések háttere a jelenben érthetetlen vagy félreérthető. Elemzők, újságírók, politológusok próbálják kielemezni, mert az érintettek közvetlen kommunikációjából ez nem világlik ki. Persze, gyakran nincs semmiféle hátsó szándék, és az is előfordulhat, hogy a résztvevők maguk sincsenek tisztában vele, milyen nagyobb akaratnak engedelmeskednek, akár öntudatlanul.
A hosszú távon gondolkodó, céljait kijelölő és azok mentén haladó politikusra jó példa a jelenlegi kormányfő. Évtizedek óta ismerjük, amit ígér, amiről beszél, az nagyjából szinkronban van a tetteivel és a következményekkel. Előbb a kommunizmus lebontásáért, a demokrácia és jogállamiság megteremtéséért küzdött; természetesen nem egyedül, és a kilencvenes évek elején nem is ő volt ennek a legfontosabb zászlóvivője. De amit később a polgári társadalom kialakításáról, a családok kiemelt támogatásáról, a teljes foglalkoztatottságról, a magyarság kárpát-medencei jelentőségének helyreállításáról, a nemzetegyesítésről, a tőlünk idegen ideológiák térnyerésének megakadályozásáról, a háborúból való kimaradásról és megannyi egyéb dologról mondott, és amiket ezért tett, alapvetően összhangban voltak a vállalásaival, és rendszeres megszólalásaival – történt ez akár a Parlamentben, akár nemzeti ünnepen vagy Békemeneten, évértékelőn vagy Tusnádon, nemzetközi sajtótájékoztatón, gazdasági konferencián vagy országjáró körútján.
Az olyan politikusra, aki maga sem érti, mire használják föl, tevékenységének milyen hozadékai vannak és az kiket szolgál, de lelkesen, bár olykor a körülötte csapkodó hullámok között kissé értetlenül úszik az árral, remek példa Karácsony Gergely, akit hol ide, hol oda sodor a víz.
Az igazán rejtélyes és érdekes kérdés jelen pillanatban pedig az, vajon Ukrajnának az Unióba történő mindenáron való bepréselése mögött milyen szándék húzódik meg, s az ezt elősegítő szereplőt (jelen esetben Magyar Pétert) erre felhasználók pontosan mit is akarnak.
Sokféle elmélet és megfejtés létezik erre, az események némelyiket igazolják is, de teljesen tisztán majd csak tíz-húsz év múlva látunk – vagy akkor sem. Az nyilvánvaló, hogy Ukrajnát le akarták választani Oroszországról, szembe fordítani vele, akár háború árán is. De hogy Oroszország nagyhatalmi megtörése volt-e az ok, a remélt orosz ásványkincsek fölötti rendelkezés, vagy inkább Ukrajna termőföldjének és nyersanyagainak megszerzése, netán a kettő együtt, azt nem tudni. A Demokrata Párt fémjelezte amerikai kormányzat jelentős lépéseket tett ez irányba, óriási pénzösszegeket invesztálva bele, majd megtalálván a kellően engedelmes és használható bábot Zelenszkij személyében, belekezdett a végrehajtásba. Nem kétséges, hogy az oroszok voltak a támadó fél, de a sorozatos provokációk (az orosz kisebbség terrorizálása, nyelvtörvények, NATO-csatlakozás belengetése) alapján erre számítani lehetett. Az isztambuli tűzszünet lesöprésével aztán elszabadult a pokol, amit azóta sem akarnak megállítani. Zelenszkijnek szemlátomást az ukrán emberélet nem számít, neki a háború létkérdés, hiszen addig remélheti a támogatásokat, segélyeket szinte korlátlanul, amíg ez zajlik. (Ha vége lesz, majd úgyis elegánsan távozik valamelyik villájába, jó távol a szülőföldtől.)
Zelenszkij azt állítja, minket is véd, de az oroszok nem akartak minket megtámadni. (Korábban a Szovjetunió járt ugyan itt, az orosz mellett ukrán tábornokokkal és katonákkal. Kárpátalját Ukrajna birtokolja, az ottani magyar kisebbséget ők nyomják el, nem Oroszország. Nekünk az oroszokkal racionális, kölcsönösen gyümölcsöző gazdasági megállapodásaink voltak; egyébként a németeknek is. Volt egy rossz Oroszország – a Szovjetunió –, de az szerencsére megszűnt. Maradt helyette – sok egyéb mellett – egy követelődző, agresszív, pökhendi, fenyegető Ukrajna és egy velünk szemben korrekt Oroszország.
Az Európai Unió vezetői közben – egyelőre még rejtélyes okból, mert a megjelölt célt, Oroszország katonai legyőzését (hiszen a világ második legerősebb atomhatalmáról van szó) nem tekinthetjük relevánsnak – tömik a pénzt és a fegyvert a korrupt ukrán rendszerbe, gyártva a halottakat mindkét oldalon, és meghosszabbítva a szenvedést, egyben folyamatosan felidézve egy világégés kockázatát. Míg a Balkánon évtizedek óta várják a szerbek, montenegróiak, macedónok, hogy felvegyék őket, és próbálnak megfelelni a megannyi kekeckedő elvárásnak (Macedónia még az ország nevét is megváltoztatta, mégsem ért vele célt), Ukrajnát úgy akarják felvenni, hogy senki sem tartja erre késznek őket. „Előbb csatlakozzanak, aztán majd teljesítik a feltételeket”, hangzik a kifacsart brüsszeli logika. Ugyanezt játszották el a migrációval: beengedtek mindenkit, és utólag nézték meg, méltó-e rá. Természetesen a méltatlanokat kirakni már senki sem tudta. Mi ezt szerencsére fordítva csináljuk: előbb megvizsgáljuk a kérelmet, és csak akkor jöhet, ha érdemes rá. Meg is büntetnek bennünket ezért, de, mint Orbán Viktor rendre nyilatkozza, még mindig inkább megéri fizetni, mint hagyni, hogy ellepjenek bennünket az ismeretlen hátterű, eltérő kultúrájú és más civilizációs fokon lévő, sokszor kifejezetten agresszív idegenek.
A parlamenti választás is hasonló dilemmát tartogat: válasszunk-e meg egy ismeretlen hátterű és szándékú mozgalmat, s majd utólag legfeljebb kitesszük őket (hacsak nem lesz akkor már késő), vagy maradjunk a beváltnál.
Egy békés, gazdag szigetországban, ahol semmiféle külső befolyás nem fenyeget, talán lehet a hecc kedvéért cserélgetni a vezetőket. De a világnak ezen a huzatos táján ez nem játék.
Vezetőkép: Karácsony Gergely főpolgármester beszédet mond az Ukrajna melletti szolidaritási tüntetésen Oroszország budapesti nagykövetsége előtt 2026. február 22-én. Fotó: MTI/Bruzák Noémi
