„Engem mire hív a Jóisten?” – Bécser Róbert atya arról, mi az egyházi iskolák legfontosabb feladata

A Jóisten azt várja el tőlünk, hogy szeressük egymást és igyekezzünk normálisan, békességben élni. Egy pedagógustól – bármilyen iskolában – ez duplán elvárható, már csak azért is, mert nagyon jól tudjuk, a gyerekek számára a minta mindennél fontosabb – mondta a Vasárnap.hu-nak Bécser Róbert ferences szerzetes, tanár és iskolaigazgató, aki jelenleg nem tanít: szombatévét tölti, miközben a ferencesek pécsi rendházának alapításán dolgozik. Megtudhatják tőle, hogy mitől maradnak fenn az armatúrák a kollégiumi nagyhálókban, mi az egyházi iskola legfontosabb feladata, találkoznak-e olykor politikával, vagy irigységgel, s hogy mi a sajátja az esztergomi és a szentendrei, illetve a budapesti Szent Angéla ferences iskolának.

– Öntől idézek: egyszer arról beszélt, hogy utazás során olyan tapasztalatokat szerezhetünk, amiket másképp nem. Úgy tudom, utazott az elmúlt időszakban. Gazdagodott máshol meg nem szerezhető tapasztalattal?

– Jelenleg szombatéven vagyok: az első félévet egy régi jó barátomnál töltöttem segítőként Ausztriában egy ferences búcsújáró helyen, ahol összességében túl sok megerőltető feladatom nem volt. Mindenesetre végeztem fizikai munkát az állatok körül, a zöldségeskertben, a gyümölcsösben, illetve kicsit lelkipásztorkodtam. Mindig is tudtam németül, de azért idegen nyelven prédikálni, az egy kicsit más. Szót érteni a stájer dialektust beszélő öregasszonyokkal pedig kifejezetten kihívást jelentett. De összességében ez egy jó tapasztalat volt.

– Mit csinál még ebben az évben, s hogyan tovább?

– Kértem a tartományfőnök atyát, hogy miután 30 évig tanítottam és ebből majd 20 évig igazgató voltam, szeretnék egy kicsit „újratervezni”, lelkileg új lendületet kapni. Az olvasással töltött idő is nagyon hiányzott az elmúlt években. Azt kértem, hogy kaphassak egy nyugodtabb, kicsit szokatlanabb évet. Ez nem egészen rendkívüli, van ilyen, nagyon sok ok alapján lehet ezt kérni. Van, aki a hivatását akarja tisztázni, más tudományos kutatást végez, vagy utazik. Úgy egyeztem meg a tartományfőnök atyával, hogy az első félévben elmegyek Ausztriába, egy vidéki rendházba, ahol segíteni is tudok, mert tudtam, hogy az ottani plébános egy elég súlyos műtéten esik majd át. A második félévet – ezt már a tartományfőnök atya kérte – Pécsen töltöm, ahol „felderítő feladatom” van: szeretnénk ugyanis Pécsen közösséget alapítani. Van már egy ferences kolostor a városban, amit visszakaptunk még annak idején, amiban egy egyetemi kollégiumot működtetünk. Jelenleg majdnem 100 egyetemista lakik ott, viszont nincsen ferences jelenlét. Egy másik testvér már régebb óta a városban szolgál. Így most már ketten vagyunk, és ha minden sikerül, akkor talán szeptembertől tudunk ott egy ferences rendházat, közösséget alapítani.

– Ez lesz a jövő, hogy ott van?

– Az egy másik kérdés, hogy ki kerül oda. Szívesen maradnék, megismerkedtem a városban több fiatal pappal, akiknek kisegítek, ha megkérnek erre-arra. Aztán ott van az egyetemi kollégiumunk, ott is volt házszentelés, nemrég hamvazkodás, adventben roráté misék. Mivel nincs rendházunk, ezért a ciszterci rendnek a Nagy Lajos Gimnáziumában lévő rendházrészben vagyok „albérlő”. Nekik is van egy 80 fős kollégiumuk, nagyon kedvesek a diákok, nagyjából megismertek ott is. Jelenleg nincs papja az iskolának, úgyhogy ebben a félévben bevállaltam, hogy kisegítek, sokszor misézek, beszélgetek a gyerekekkel, részt veszek az esti imájukon.

– Amit felsorolt, azért az elég sok feladat. Van ideje olvasni?

– Nem olyan veszélyes! A korábbi iskolai munkához képest, amikor az ember iskolaigazgatóként állandóan rendelkezésre kellett hogy álljon, és bármikor csörgött a telefon, bármikor jöttek a szülők, ahhoz képest ez nem olyan sok.

– Mint mondta, 30 évig tanított – nevelő- angol- és hittantanárként – ebből 20 évig igazgató is volt egyházi iskolákban, közelebbről az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban (ma már Szent Antal Esztergomi Ferences Gimnázium és Kollégium), a budapesti Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumban, illetve legutóbb a szentendrei Ferences Gimnáziumban. Mi az, amit az egyházi iskolától kaphat egy diák, illetve egy szülő, egy család a diákévek alatt?

– Mindhárom alkalommal, amikor ferences gimnáziumban tanítottam, nagyon jó helyzetben lévő iskolában voltam, mindhárom gimnázium nagy múltúnak mondható, jó tanári karral, erős regionális kötődéssel, többnyire válogatott gyerekekkel. Eleve már egy szűrő az, hogy a szülőknek nagyjából hasonló világnézetük, értékrendjük van.

Ha kérdezték tőlem a nyílt napokon, miért érdemes idehozni a gyereküket, mindig azt mondtam, hogy azért, mert itt nagyon jók a gyerekek. A diákok első kérdése általában az, hogy milyen a közösség. Egy kamasz, hogyha megnéz egy programot, egy meghirdetett kirándulást, nem azt kérdezi, mibe kerül, hova megyünk, hanem azt, hogy ki jön még.

Mindhárom iskolában, én azt tapasztaltam, hogy nagyon jóindulatúak a gyerekek, s nagy az igény a jó közösség iránt. Nyilván ez feladat, kihívás is mind a diákok, mind a tanárok számára. És természetesen ne felejtsük el, hogy az iskola fő célja az oktatás és a nevelés együttese. Vagyis tanulni is kell bőven, de talán a tanulás is jobban megy, ha van motiváció, és szeretjük az iskolát. A mai világban talán a legfontosabb a gimnáziumi évek alatt a közösség, a kapcsolatépítés. Ezekben a gimnáziumokban életre szóló barátságok és kapcsolatok szövődnek. Esztergomra különösen igaz ez, mert ott bentlakásos iskolánk, fiúkollégiumunk van.

– 1993 óta, amióta tanít, mennyire változtak meg a mindenkori fiatalok? Megfigyelhető általános változás ebben a generációban?

– Nagyon! Felgyorsult az élet, ömlik az információ, sok a szétesett család, volt Covid, sorolhatnám tovább. A „kockulós világ” sok mindent megváltoztatott. Egy konkrét példát hadd mondjak: ’93-ban kezdtem a nevelőtanári munkámat Esztergomban, ahol a gyerekek folyamatosan labdáztak a hálóban. Ahogy kitette az ember a lábát, rögtön elkezdtek dobálni valamit. Tudni kell, hogy abban az időben volt egy 60 fős háló, emeletes ágyakkal, ahol egész gyűjteményt szedtem össze elkobzott labdákból. A mennyezeten az armatúrák – a lámpák hálóban – folyamatosan törtek. Most valamelyik évben jártam arrafelé, és megkérdeztem, évente hány armatúra törik össze. Azt felelték, nem is tudják, volt-e már az idén ilyen eset. Azért ez mutat valamit. A gyerekek, főleg a nagyobbak a laptopjukba merülve filmeket néznek, esténként úgy kell körbejárni, hogy azért aludjanak is esetleg valamit. Ez persze bizonyos szempontból le is nyugtatja őket, jobban megülnek a szobájukban. Mindenesetre ez egy komoly változás. Különben a tanulás az, ami iskoláinkban általában nem okozott problémát, mert a gyerekek túlnyomó többsége egyetemre készült. Nagy többségüknek általában sikerült is.

Még annyit a változásról, hogy sajnos ahogy a társadalom esik szét, egyre több a gond a családokat illetően is. Nagyon sok olyan nehézség is van, ami miatt a mai világban már elkerülhetetlen az iskolapszichológus jelenléte.

Sokkal több az olyan gyerek, akinek segítségre van szüksége, amit egy lelki atya is eredménnyel segíthet, de sokszor szakember is kell. Sajnos az a tapasztalat, hogy a különböző korosztályokban, fiúknál, lányoknál egyaránt nagyon komoly pszichés problémákkal szembesülünk. Régebben ez kevésbé volt így.

– Fordítsunk a korábbi kérdésén! Mit adnak a társadalomnak az egyházi iskolák, amelyek, mint mondta, jó helyzetben vannak?

– Vannak elég mostoha helyen működők is, hiszen az egyházak sok helyen, sokféle iskolát vettek át. Nyilván egy leszakadó vidéken átvett körzetes általános iskola egészen más, mint mondjuk egy 300 éves híres gimnázium valamelyik nagyvárosban.

– Beszéljünk akkor előbb az előbbiekről!

– Nem tudok túlságosan sok tapasztalatot mondani ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy vettek át olyan iskolákat is, ahol nincs lehetőség például a diákok megválogatására. Az egy missziós munka, ha olyan helyen vesz át iskolát az egyház, ahol a vallási háttér nagyon sokszor hiányzik. Ezt táblacserés iskolának szoktuk mondani.

– Ez a felzárkóztatásról szól, és arról, hogy az egyház egész egyszerűen segít az iskola fenntartásában, működtetésében?

– Amennyiben van társadalmi igény az egyházi iskola iránt, akkor az egyház ennek igyekszik megfelelni.

Különböző rétegek különböző helyeken különböző iskolatípust igényelnek, és nem kizárólagos kritérium az, hogy hívő emberek legyenek. Ha valaki nem annyira hívő, nem annyira elkötelezett, de van bizalma az egyházi iskolában, természetesen ugyanúgy állampolgári joga egyházi iskolát választani a gyerekének.

Nekünk nagyon fontos, hogy a szülők tisztán lássák, hogy az adott iskola milyen típusú igényeknek felel meg. Ezek nyilván nagyon különbözőek lehetnek mind az oktatás színvonalát, mind a keresztény nevelés igényességét illetően. A tájékozódásban segíthet az adott iskola pedagógiai programja, vagy küldetésnyilatkozata.

– Visszatérve az esztergomi, a szentendrei ferences iskolára, illetve az Angélára. Mint mondta, megtehették azt, hogy válogatnak a diákok közül. Ez egyfajta elitképzésre is lehetőséget ad?

– Meg kell nézni, hogy egy adott iskola hol van, milyen környezetben, illetve milyen típusú iskola. A Szent Angéla a Rózsadomb oldalában található, ahova mindig komoly túljelentkezés van. Vezető értelmiségi családok élnek ott túlnyomórészt. Ugyanakkor ott van három ferences templom, ennek a három közösségnek jogos igénye, hogy a gyerekeiknek helyben megfelelő szellemű iskolát találhassanak. A helyzetből fakadóan ott magas színvonalú oktatást lehet nyújtani. Szentendre is hasonló, de más volt a helyzet régebben, mert ott már a szocialista rendszerben is működött az iskola.

Nagyon sok hátrányos helyzetű, politikailag üldözött családból származó gyerek járt oda, akik esetleg nem is mehettek volna más középiskolába egyáltalán.

Budapestről jártak ki a gyerekek HÉV-vel, volt egy úgynevezett „tanhév” is. Akkor Szentendre tényleg egy kicsi város volt, helyi igény kevesebb volt egyházi iskolára. Aztán idővel megjelentek Budapesten az gimnáziumok, így a szentendrei kijárás megszűnt, és egyre inkább a Dunakanyar iskolájává váltunk. Egy egyszerű példa a helyi igényekhez való igazodásról: sok sváb gyökerű falu van a környéken, erős német oktatással, így nekünk is ehhez kellett igazítani a palettánkat. Az esztergomi iskola bentlakásos mivolta miatt nagyon speciális, oda mindig olyan gyerekek jöttek, akiknek többre volt szükségük. Ez egy nagyon nagy lehetőség, például a jugoszláv háború idején az én osztályomban is volt olyan gyerek, akinek a szülei elmenekültek, de még nem tudták magukkal vinni nyugatara a gyermekeiket, ezért beíratták őket hozzánk.

A kárpátaljai ferences misszió révén is kerültek gyerekek Esztergomba kárpátaljai szórványfalvakból.

Esztergom ott van a határon, Párkány a túloldalon, minden osztályban volt mindig két-három felvidéki gyerek is. Az én osztályomban például négy különböző országból származó gyerek is tanult. Ez nekik is kihívás volt, mert nagyon különböző háttérrel érkeztek, de egymás életén keresztül kinyílt számukra a világ.

– Azt mondta, hogy jó helyzetben vannak azok az iskolák, ahol tanított, illetve amelyekben az első igazgatói ciklusát a 2000-es években megkezdte. Ez a jó helyzet a mindenkori magyar kormánnyal való együttműködésben is megvalósul az egyházi iskolák tekintetében?

– Egy iskola nyilván nem politizálhat, ugyanakkor mégis a politika meghatározza annak működési keretét, hátterét. A szülők ebben a társadalomban dolgoznak, és mindnyájan ebben a világban élünk. Igyekszünk nem állást foglalni, távolságot tartani, de azért az kétségtelenül igaz, hogy a finanszírozáson keresztül a politika és annak a különböző hullámai el-elérik az iskolákat. Tehát nem változatlan a háttér, az iskolai reformok, a nemzeti tantervetek újraírása és sok minden más is van, amivel a politika akaratlanul is föl-fölkavarja az iskolák világát. Mást ne mondjak, a pedagógusfizetések rendezése, vagy rendezetlensége például nyilvánvalóan beszűrődik, mert ha gyengén fizetik a pedagógusokat, nincs társadalmi megbecsültségük, akkor én mint igazgató nem tudok találni normális tanárokat. Elmennek, illetve a fiatalok meg nem is jönnek, és elöregszik a tanári kar.

– Egyébként ez rendeződött az elmúlt években? Most, illetve az elmúlt években kialakult helyzet következtében már lehet válogatni a tanárok között?

– Ebben a tekintetben jó helyzetben van a szentendrei gimnázium, ahol utoljára dolgoztam igazgatóként. A fővárosban és a vonzáskörzetében levő iskolákba – ráadásul egyházi iskolákba – szívesen jönnek az elkötelezett keresztény pedagógusok.

Nagyon sok volt öregdiákunk, aki pedagógus lett, szívesen jön vissza a régi iskolájába tanítani. Sokat számít, hogy a tanári kar is hasonló gondolkodású, értékrendű legyen, akik tudják, miről beszélünk.

Viszont például az elöregedésre oda kell figyelni. Osztályfőnöknek fiatalabb, tettre kész emberek vállalkoznak általában. Ezért is nagyon fontos szempont a kiválasztásnál, hogy ne csak tapasztalt kollégákat keressünk, hanem be kell vállalni fiatal, kezdő kollégákat is. Ugyancsak fontos, hogy azért a férfi-nő arány is közelítsen az egészségeshez; a pedagógus pálya közismerten eléggé el van nőiesedve. A gyerekek igénylik, hogy legyenek férfi minták is.

– Az egyházon kívüli világ hogyan tekint az egyházi iskolákra? Van-e visszajelzés vagy tapasztalat, akár támadás, amit érzékelnek?

– Nyilván egy kisvárosban, mint Szentendrén, Esztergomban, ahol ismernek bennünket, ott az évtizedek folyamán sikerült kivívni a megbecsültséget. Egy jó nevű gimnázium az jó a városnak is. Előbb-utóbb mindenkinek akad olyan ismerőse, barátja, rokona, aki odajárt, és akin keresztül rengeteg információval rendelkezik. Ez persze kihívás is, mert a kisvárosi pletyka hamar lábra kap, az emberek szívesen vesznek a szájukra mindent és mindenkit.

Az egyház számára egy jó lehetőség a megjelenésre a társadalom felé az iskola.

Ugyanakkor a diákjaink is felelnek azért, milyen hírneve lesz egy iskolának és rajtuk keresztül az egész egyháznak. Persze előfordulhat egy kis irigység is. Mindig van olyan, aki azt mondja, hogy „persze, nekik könnyű, mert ez egyházi iskola”. Mondok erre egy példát. Az elmúlt években hangsúlyt kapott a mindennapi testnevelés kérdése. A kormány – helyesen – ennek biztosításához számos helyen segített tornatermek építésével. Szentendrén is épült egy tornaterem, ami viszont jóval nagyobb, mint az iskola igénye. Ez azért történt így, mert az állam az építésben segít, de a fenntartásban nem. A fenntartás az iskola kötelessége. Ez úgy van kitalálva, hogy a tornacsarnokot hasznosítani kell, ki kell adni délutánonként, egészen este 10 óráig akár, ott különböző programok vannak. Gyakorlatilag az egész város, sőt az egész Dunakanyar használja. Mégis kaptunk megjegyzést, hogy „minek a papoknak tornaterem”.

– Az egyháztól, az egyházi személyektől, papoktól és nyilván a tanároktól is, pláne egy ferences tanártól még erkölcsösebb életet várunk el, mint bárki mástól. Egy kis hiba is jobban felnagyítódhat. A diákok hogyan tekintenek egy ferences tanárra, mennyire példakép, útmutató személyiség számukra?

– Nyilván az ember alapvetően mindenkitől erkölcsös életet vár el. A Jóisten azt várja el tőlünk, hogy szeressük egymást és igyekezzünk normálisan, békességben élni. Egy pedagógustól – bármilyen iskolában – ez duplán elvárható, már csak azért is, mert nagyon jól tudjuk, a gyerekek számára a minta mindennél fontosabb. Egy egyszerű példát hadd mondjak: én világéletemben ódzkodtam a kémiától. Viszont kaptam egyszer egy olyan kémiatanárt még általános iskolában, aki valami hihetetlenül sugárzó, kedves, lelkes volt. Abban a két évben, amíg ő tanított, az osztály egyik legjobb kémikusa lettem. Amikor elment, visszaestem a korábbi színvonalra. Nagyon érdekes, hogy még a tantárgyat is megszereti a gyerek, és a továbbtanulását is nagyon sokszor befolyásolja az, milyen a tanár, milyen példát ad. Nagyon büszke vagyok azokra a diákjaimra, akik például angoltanárok lettek. Nem is beszélve azokról, akik a papi hivatást választották, vagy szerzetesek lettek. Ebből az is kitűnik, hogy ezek szerint nem ijesztettem el őket a rossz példámmal. Ha valaki nagyon rosszul csinálja, akkor még meg is botránkoztathatja a híveket vagy a diákokat.

Tudjuk, hogy Jézus alapvetően szelíden közelített a bűnösökhöz is, de a megbotránkoztatókról volt egy pár elég kemény gondolata.

– Ezek szerint voltak olyan diákjai, akikből pap, szerzetes lett. Megkeresték ezzel az elhatározásukkal?

– Persze, ez természetes.

Egy normális keresztény fiatal, ha tényleg hívő, akkor azért valamikor föl kell hogy merüljön benne, hogy „engem mire hív a Jóisten”, és nagyon sokszor az is, hogy esetleg „nem hív-e papi hivatásra”.

Ez teljesen érthető, de nyilvánvaló, hogy nem lesz mindenkiből pap. Volt olyan is, akit én beszéltem le róla. Nagyon lelkes volt, de mondtam, hogy „neked még jobb várni”. Van, aki hirtelen belelkesedik, vagy volt egy megtérésélménye, s rögtön pap akart lenni, de azért az egyház óvatos, így például neofitákat sem szoktunk fölvenni se szerzetesközösségbe, se szemináriumba azonnal. A lényeg az, hogy mindenki megtalálja a hivatását és így a helyét. Ez manapság ebben a változó, kavargó világban egyáltalán nem könnyű! Az ebben való segítség, egy „belső iránytű” kialakítása az egyházi iskola legfontosabb feladata.

Képek: Bécser Róbert ferences szerzetes, tanár és iskolaigazgató. Fotó: Vasárnap.hu/Kricskovics Antal