Budapest elveszett tetődíszei – A Magyar Északkeleti Vasúttársaság székháza
A budai Fő utca a Víziváros egyik legrégebbi és legfontosabb tengelye, amely már a középkorban is a Duna menti kereskedelem útvonala volt, majd a török hódoltságot követő újjáépítést követően a 19. század második felére nagyvárosi arculatot kapott.
A kiegyezés utáni évtizedekben egymás után emelkedtek itt a reprezentatív bérpaloták, köztük az a hatalmas, háromemeletes, historizáló–eklektikus épület, amely a Hunyadi János út, az Apor Péter utca és a Fő utca által határolt hegyoldali telken épült fel 1887 és 1889 között a Magyar Északkeleti Vasúttársaság székházaként. 
A vasúttársaság létrejötte az 1868. évi XIII. törvénycikkhez kötődik, amikor az állam stratégiai jelentőségűnek minősítette a Felső-Magyarország keleti részét feltáró vonalak kiépítését. A hálózat Debrecentől Szatmárnémetin és Tekeházán át Máramarosszigetig, Tekeházától Csapon keresztül Kassáig, valamint Sátoraljaújhely és Mezőzombor, illetve Bátyú és Munkács között húzódott. Az önálló működés rövid ideig tartott, mivel 1890-ben a XXX. törvénycikk alapján a vonalakat államosították, az épület pedig hosszú időre a MÁV bérházává vált egészen 1990-ig. 
A székház tervezésével Hauszmann Alajos kapott megbízást, aki Bierbauer Istvánnal együtt alkotta meg a palotát. Hauszmann a korszak egyik legjelentősebb magyar építésze volt, nevéhez fűződik többek között a Budavári Királyi Palota bővítése, az a Kossuth téri Igazságügyi Palota, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem főépületének tervezése is. Munkáira jellemző a reprezentatív tömegformálás, a gazdag tetőarchitektúra és a hangsúlyos sarokképzés, amelyek a Fő utcai palotán is markánsan megjelentek. Az épület zárt sorú beépítésben áll, tömege arányos és kiegyensúlyozott, homlokzata szigorú tengelyrend szerint szerkesztett.
A földszint erőteljes kialakítása stabil vizuális alapot ad az emeleteknek, amelyeket finom övpárkányok választanak el egymástól. Az ablakok fölött díszes szemöldökpárkányok húzódnak, a homlokzatot gazdagon profilált főpárkány zárja le. A mészkő és az égetett-téglaarchitektúra homlokzat a belváros ezen részén ritkaságnak számított, ugyanakkor utalt a vasúti indóházak megjelenésére. A magas, meredek hajlásszögű manzárdtető francia hatást tükröz, a tetősíkot szabályos rendben kiemelkedő tetőablakok tagolták. A fedés sötét színű természetes palából készült, amelybe világosabb elemekből kirakott minták kerültek. Ez a megoldás Hauszmann több alkotásán is megfigyelhető. A kompozíció legkarakteresebb elemei a sarokkupolák voltak, amelyek a mai Apor Péter utcai homlokzat két végét hangsúlyozták, és a Víziváros látképének meghatározó pontjaivá váltak. Az enyhén ívelt, barokk ihletésű formák lanternában végződtek, erőteljes vertikális hangsúlyt adva az egyébként vízszintesen tagolt homlokzatnak. A kupolák nagyobb részét kétszínű természetes pala fedte, a lanternák teljes egészében díszműbádogos munkával készültek. 
Az épület falai között tudománytörténeti jelentőségű események is zajlottak. Az Országos Meteorológiai Szolgálat elődje, a Meteorológiai és Földdelejességi Magyar Királyi Központi Intézet 1892 és 1910 között a Fő utcai szárny első és harmadik emeletén működött. Az intézet alapítását 1823-ban Schenzl Guidó bencés szerzetes kezdeményezte, magyar tagozata 1873-ban indult, és Konkoly-Thege Miklós igazgatása idején országos jelentőségű fejlődésen ment keresztül. A harmadik emeleti homlokzaton 1910-ben kovácsoltvasból és bádogból készült hőmérőházikót helyeztek el, amely évtizedeken át a főváros egyetlen hivatalos mérőállomása volt. A Prognózis Osztály észlelői 1950-ig használták, a szerkezet ma a szolgálat muzeális gyűjteményében látható. Innen indult az a fejlődési folyamat, amelynek során a hazai mérőállomások száma megsokszorozódott, az intézet később a Kitaibel Pál utcai székházába költözött. 
Csaknem negyven évvel az átadás után, az 1930-as években felújították a tetőt. A kétszínű, mintás palafedést eltávolították, helyette egyszínű, dísztelen burkolat került a tetősíkra, a kiemelkedő tetőablakokat pedig a fedésbe simuló megoldások váltották fel. Ezzel egy időben a kupolák héjazatát teljes egészében bádogelemekből alakították ki, megtartva az eredeti formavilágot.
A második világháború budai ostroma során a Várhegy vizivárosi része is súlyos károkat szenvedett. A sarokkupolák borítása és a lanternák is megsérültek, mégis helyreállíthatók lettek volna. A háború után azonban visszabontották őket a harmadukra, a csonkokra egyszerű, bádogból készült palástszerű fedés került. 
A Fő utcai és a Hunyadi János úti homlokzat ablakparapetjein ma is felismerhető a vasút szárnyas kerekes címere és a mészkő-téglaarchitektúra részletei máig megmaradtak, bár állapotuk erősen leromlott. A sarokkupolák hiánya ugyanakkor érezhetően megbontja az eredeti arányrendszert. 
A budai Fő utca egykori laternás sarokkupolái valaha a városkép büszke koronáiként emelkedtek a Víziváros fölé. Ma csupán csonkjaik idézik fel, milyen gazdag volt Budapest tetősziluettje a századfordulón. Az épület ma is áll, részletei a múltról mesélnek, a címer őrzi az egykori vasúttársaság emlékét, a hiányzó kupolák pedig arra figyelmeztetnek, hogy a főváros elveszett tetődíszei közül sok még újjászületésre vár.
(A sorozat hamarosan folytatódik!)
Vezetőkép: Az 1889-ben átadott székházat az Északkelti Vasúttársaság csupán egy évig birtokolta, mivel azt 1890-ben államosították és beintegrálták a Magyar Királyi Államvasutakba. Forrás: Fortepan
