Ungváry Zsolt: Díjak és vélemények
Krasznahorkai László átvette a Nobel-díjat Stockholmban. Kétségtelen, hogy e jelentős pillanatot nem övezte túlzott ováció a hazai közélet részéről, az egyszeri honpolgár ingerküszöbét pedig egyáltalán nem lépte át.
„Két hónapja ünnepelhetnénk együtt”, írta a Népszava, hiányolva azt az össznépi katarzist, amit egy ekkora kitüntetésnek ki kellene váltania. Az újságíró a sportsikerekhez hasonlítja; vajon miért nem érezzük a gombócot úgy a gyomrunkban, mint amikor az olimpiai bajnoknak játsszák a Himnuszt; mindez ugyanis ezúttal elmaradt. És nem, nem csak azért, mert – ahogy a szerző fogalmaz – „az irodalom, az olvasás csendes, magányos műfaj, az írók többsége nem hatalmas színpadokon, tömeg és ováció közepette érzi magát komfortosan.”
Valójában az irodalom is ki szokott lépni a négy fal közül, hiszen Petőfi például igazi celeb volt, Vörösmartyt, Aranyt bálványozták, Jókainak fáklyás felvonulással tisztelegtek. De csakugyan, másmilyen egy művész teljesítményének az elismerése, mint amikor egy gólnál felugrik a stadion.
Tehát miért is nem ünneplünk; ránk köszönt-e a könyvesboltok kirakataiban vagy óriásplakátokon Krasznahorkai képmása, a társadalmi célúnak nevezett, YouTube-on, televíziócsatornákon, közösségi oldalakon, plázamozikban gyerekfilmvetítés előtt futó hirdetések között szerepel-e a hír? A frankfurti könyvvásáron miért csak A4-es papíron számolnak be erről? Mielőtt válaszolnék, azért állapítsuk meg, hogy a másik oldal sem spontán és őszinte eufóriában tört ki, ők kizárólag politikai számításból, a kormány provokálásából, a magyarság bosszantásából hájpolják a dolgot. Ők ugyanis mindig lekicsinylik az eredményeinket, kizárólag ott verik a palávert, ahol ezzel betarthatnak a nemzeti oldalnak. (Nagyon szemléletes példa volt erre, hogy 1995-ben az MSZP-SZDSZ brancs visszamondta a Budapestnek korábban megítélt világkiállítást – Nolimpia 0.0 – nehogy valami kis dicsőség származzon belőle a hazának. Amikor viszont az Európa kulturális fővárosa projektre egy magyar város is pályázhatott, hirtelen Budapestnek már nem derogált az efféle esemény, Demszky be is jelentkezett rá, hiszen így egy másik magyar város elől happolhatták volna el – mert azt már nem tudták elintézni, hogy a projektből teljesen kimaradjunk. Szerencsére egy vidéki város, igaz, a konzervatív Debrecen helyett a jól lobbizó, baloldali vezetésű Pécs kapta meg. A sors elégtétele, hogy mire az esemény megvalósult, Pécsnek éppen jobboldali polgármestere lett.)
A fieszta és a diadalmámor most azért maradt el elsősorban, mert a magyar olvasóközönség (a nemolvasó pedig pláne) nem érezte igazán magáénak az írót. Erről nagyrészt ő maga is tehet, művein és személyiségén keresztül egyaránt. Természetesen nem az a baj vele, hogy – miként faék-egyszerűségű érvkészletével az ellenzék ezt vélelmezi – bírálja a kormányt vagy nem szereti a miniszterelnököt.
Jó lenne, ha végre megértenék a baloldalon, hogy az Orbán-gyűlöletre, kormány-gyalázásra nem azért ugrunk, mert szervilis talpnyalóként ezért bármit várunk cserébe vagy így elégül ki genetikusan alattvaló szolgalelkünk, hanem mert ezekkel a gyalázkodásokkal a nekünk szent és fontos értékeket becsmérlik. Amit kicsit patetikusan, kicsit talán már unalmasan, de nagyon egyértelműen, az életünk minden fontos aspektusát lefedve úgy fogalmazunk meg: Isten, haza, család. Krasznahorkai ebbe nem tud, nem is akar belesimulni. Szíve joga.
Nekünk pedig jogunk azt gondolni, hogy attól, hogy egy magát a világ „nagy megmondóinak” kikiáltó csoport valamit állít valakiről, az még nem biztos, hogy egyezik a mi vélekedésünkkel.
Egy díjtól senki sem lesz jobb író, színész, tudós stb., az csak azt fejezi ki, hogy egy adott közösségnek, szubkultúrának kik és mik a preferáltjai. A Nobel-bizottság preferenciái jelentősen eltérnek a miénktől. Jellemző, hogy Kertész Imre esetében nagyon hasonlóan történt. És nem azért, mert nem fontos nekünk az irodalom, hanem éppen azért, mert tudjuk, hogy a huszadik században legalább hat-nyolc (de inkább húsz-huszonöt), a legnagyobb irodalmi elismerésre méltóbb költőnk és írónk is volt náluk. Elszomorít és frusztrál bennünket, hogy a magyar irodalom a nagyvilágnak Kertészt vagy Krasznahorkait jelenti, miközben nekünk Jókait, Gárdonyit, Kosztolányit, József Attilát, Radnótit, Herczeget, Mikszáthot, Móriczot, Wasst, Márait… Ha ők már mind megkapták, hát egye fene, szóba jöhet más is…
Általában véve is kérdéses, mit jelentenek a díjak, mekkora orientációs szerepük van az értékrendünkre, mit és kit tartunk értéknek és az adományozóknak milyen politikai, eszmetörténeti vagy egyszerűen csak gazdasági céljaik vannak vele. Megy a nagy üzekedés a megszerzésükért, aztán utólag pedig lehet azzal szórakozni, hogy ki miként válik méltatlanná rá, és hogy visszaadja-e vagy sem. (Erre is megannyi példát láthattunk.)
Két hete halt meg Kálloy Molnár Péter; nem merném magamat a kérdésben mérvadónak nevezni, de a művész fájdalmasan korai távozása kapcsán a sajtóvisszhang, a pályatársak és a nézők visszajelzései, az emlékezések és hozzászólók jellege alapján az az érzése támad az embernek, hogy korszakos jelentőségű színész távozott; mind a szakma, mind a publikum ítélete alapján. Ehhez képest a bő három évtizedes színészi, rendezői, alkotói munkássága nem ért meg gyakorlatilag semmilyen díjat. Sem érdemes-, sem kiváló művészi címet, sem Jászai Mari- vagy pláne Kossuth-díjat.
Ebből is látszik, hogy a valós teljesítményt rengeteg egyéb szempont übereli. Megünnepelni nem díjakat, sokkal inkább adott alkotásokat kellene: regényt, filmet, színdarabot, előadást.
Ahogyan a publikum felugrik a gólnál a stadionban.
Vezetőkép: Az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László író a műveiből részleteket felolvasó gyerekekkel szervezett közönségtalálkozón a stockholmi Rinkeby Könyvtárban 2025. december 12-én. Krasznahorkai december 10-én vette át életművéért a Nobel-díjat a svéd fővárosban rendezett díjátadó ünnepségen. Fotó: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Christine Olsson
