Kereskedő Emőke: Adventi küldetésünk meglátni azokat, akik láthatatlanok
„Hordozzátok egymás terhét: így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Galata 6,2)
Elemér vékony, töpörödött, kissé hajlott hátú férfi volt, akkoriban töltötte be a kilencvenkettőt. Fekete öltönyéből régen kifogyott, úgy csüngött rajta a nadrág, mintha több számmal nagyobb lett volna, nagy kabátja lelógott a vállán. Oroszlánfejes sétabotját szorongatta, igazi múzeumi darab volt, arra támaszkodott nagyon gyenge karjával. Ránk várt. Kolléganőmmel szaporábbra vettük a lépteinket, cipősarkaink kopogtak az utcaköveken.
Programunk volt, Elemérhez siettünk. Minden hónapban egyszer beültünk valahova hárman, és megvacsoráztunk. Közösen találtuk ki ezeket az estéket egy esős nyári napon. Így legalább havonta egyszer biztosan kimozdult otthonról. Ilyenkor egy tál finom, meleg étel mellett magasztos beszélgetéseket folytattunk a régi világról, zenéről, költészetről. Elemér olyan volt, mint egy élő lexikon, mindenre emlékezett, még azt is tudta, melyik kocsmában üldögélt esténként Latinovits Zoltán, és hol készítették a legfinomabbra a bécsi szeletet… Mindig gondosan választotta ki a helyet, ahol az aktuális összejövetelt tartottuk. Ezt rábíztuk, odamentünk, ahova ő vágyott.
„Rossz egyedül! Tudod, a feleségemmel hatvankét évig éltünk boldog házasságban. Nem voltak nagy érzelmek, de tiszteltük egymást. Talán az egymás iránt tanúsított végtelen tisztelet miatt sikerült ilyen jól a házasságunk. Ki tudja? Most nagy a csend… Szinte mindenki elment már, akit szerettem. Tévém van, de utálom. Hiányzik belőle a szép magyar szó. Sötét és rideg a lakás!” – mondogatta. Amikor végül ő is elment, nagy űrt hagyott maga után. Sokszor eszembe jut. Nem véletlenül, hiszen egy adventi időszakban láttam őt utoljára.
Az advent a várakozás, az elcsendesedés és a remény időszaka. A gyertyák fénye, az ünnepi készülődés és a közös pillanatok meghittséget hoznak, ám vannak, akik számára az évnek ez a szakasza különösen nehéz. A magány ilyenkor erősebben kopogtat az ajtón – főleg az egyedül élő, idős emberek életében. A hétköznapok rohanása során sokszor észrevétlenül húzódnak távolabb egymástól az emberek. Az adventi idő azonban épp arra hív, hogy lassítsunk, észrevegyük egymást, és odafigyeljünk azokra, akik csendben visszahúzódnak.
A magány nem csak érzelmi állapot: kihat az egészségre, az életminőségre. Egy kedves szó, egy telefonhívás, egy rövid látogatás vagy akár egy apró gesztus is fényt vihet azok mindennapjaiba, akik kevés figyelmet kapnak. Az advent nem csak a saját ünnepi készülődésünkről szól – lehetőség arra is, hogy mások számára mi magunk vigyünk reményt. Egyetlen gyertya fénye is képes eloszlatni a sötétséget. Ha az adventi várakozás hetei alatt egy pillanatra megállunk, és gondolunk azokra, akiknek talán mi jelenthetjük az ünnepet, akkor az ünnep valódi üzenetét éljük meg.
„Hordozzátok egymás terhét: így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Galata 6,2)
A terhek hordozása nem mindig nagy tetteket jelent. Az advent arról szól, hogy reményt adjunk – nemcsak magunknak, hanem egymásnak is.
Kereskedő Emőke
teológus,
Gyászfeldolgozás Módszer Specialista
www.kereskedoemoke.hu
Vezetőkép: illusztráció: Forrás: chatGPT
