Ma van a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt magyarok emléknapja

November 25-én tartjuk a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emléknapját. Ez a nap 1944 őszétől kezdődő, egyik legsötétebb fejezetére emlékeztet a magyar történelemben: arra a tömeges deportálásra, amely során csaknem 800 ezer magyar állampolgárt – civileket, katonákat, nőket, gyerekeket – hurcoltak el a Szovjetunió területére kényszermunkára vagy hosszú éveken át tartó száműzetésbe.

A második világháború alatti és utáni Magyarország területéről mintegy 800 ezer embert hurcolhattak a Szovjetunióba, ahonnan csak átlagosan 28 hónapos kényszermunka után térhettek haza, ha túlélték az embertelen körülmények közötti megpróbáltatásokat. Az Országgyűlés 2012. május 21-én úgy határozott, hogy november 25. legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt térhetett haza rabságából.

A „malenkij robot” – három szó, ami egy nép tragédiáját jelenti

 

1944 novemberében, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Magyarország keleti részeit, megkezdődött a németek és magyar fegyveres erők mellett a polgári lakosság szisztematikus elhurcolása is. A szovjet katonai parancsok alapján a megszálló hatóságok „háborús jóvátétel” címén, gyakran mindössze „kis munkára” (oroszul: маленькая работа – malenkaja rabota) szólították fel a 17–50 év közötti férfiakat és a 18–45 év közötti nőket. A legtöbbjüket néhány napra, legfeljebb két-három hétre ígérték elvinni. Ehelyett marhavagonokba zsúfolva, gyakran mínusz 20–30 fokos hidegben indították útnak őket a Szovjetunió legkülönbözőbb pontjai felé: a Donbász szénbányáiba, a Kaukázus erdeibe, Szibéria fakitermelő telepeire, Közép-Ázsia gyapotmezőire.

 

A hivatalos magyar kutatások szerint 1944–1953 között körülbelül 800 ezer magyar állampolgárt hurcoltak el (egyes becslések 600–900 ezer közé teszik a számot). Közülük nagyjából 300–350 ezer volt hadifogoly katona, a többi polgári személy – köztük több tízezer nő és gyermek is.

 

A táborok pokla

 

A foglyokat a GUPVI (Főigazgatóság a Hadifoglyok és Internáltak Ügyeiben) rendszerébe tartozó több mint kétezer lágerbe osztották szét.

A legismertebbek:

 

– 462-es számú láger (Kazahsztán, Szpasszk) – itt halt meg többek között a költő Radnóti Miklós testvére  

– 503-as láger(Ukrajna, Kijev mellett)  

– A Donbász, Vorosilovgrád (ma Luhanszk) és a krími bányák  

– A szibériai tajga fakitermelő telepei

 

A halálozási arány rettenetes volt: a hivatalos szovjet adatok szerint is 23-25%, a magyar történészek becslése szerint akár **40-50%** is lehetett. Éhezés, tífusz, skorbut, fagyhalál, kimerültség és kivégzések tizedelték a foglyokat. Aki túlélte, az is gyakran csak 5–10–15 év után térhetett haza – sokan már betegen, megnyomorítva, vagy soha nem látták viszont szülőföldjüket.

 

 „Magyarországot ki kell véreztetni”

 

A deportálások hátterében Sztálin és a szovjet vezetés tudatos politikája állt. A jaltai konferencia előkészítésekor a Szovjetunió már előre jelezte, hogy „németbarát” országként jóvátételt követel Magyarországtól – nemcsak pénzzel és ipari termeléssel, hanem élő munkával is. A Vörös Hadsereg parancsba kapta, hogy a németekkel együttműködő nemzetekből (magyarok, románok, osztrákok, olaszok) minél több embert vigyenek el. A magyar lakosságot különösen sújtotta ez a bosszúhadjárat.

Hazatérés – és a hallgatás évtizedei

 

Az 1950-es évek elejére a túlélők nagy része hazatérhetett – az utolsó transzportok 1955-ben érkeztek haza. Ám aki visszatért, azt a Rákosi-rendszer továbbra is „osztályellenségként”, „fasiszta hadifogolyként” kezelte. Sokan börtönbe kerültek, vagy kitelepítették őket. A túlélők évtizedekig nem beszélhettek élményeikről. Csak a rendszerváltozás után, az 1990-es években kezdődhetett meg a feldolgozás, az emlékművek állítása és a kutatás.

 

A 2012-ben elfogadott törvény november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emléknapjává tette. Ezen a napon országszerte megemlékezéseket tartanak, koszorúznak a málenkij robot emlékműveinél (Budapesten a Szent István parkban, Debrecenben, Szolnokon, Szegedben és még sok helyen).

 

A túlélők közül már csak néhányan élnek. A legfiatalabbak is elmúltak 90–95 évesek. Az ő tanúságaik, naplóik, visszaemlékezéseik ma is elérhetők a Gulág- és Gupvi-kutatók Alapítvány, a Hadtörténeti Intézet és Levéltár, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gyűjteményeiben.

 

Ma, amikor a szabadság és a függetlenség értékét újra és újra meg kell védenünk, különösen fontos emlékeznünk rájuk. Arra a közel 800 ezer magyarra, akiket egy idegen hatalom erőszakkal szakított el otthonuktól, és akiket évtizedekig elhallgattattak.

 

Emlékezzünk rájuk név szerint is, ahol lehet. Mert ők voltak a malenkij robot áldozatai – és a magyar történelem elfeledett hősei.

 

Álljunk meg egy percre csenddel november 25-én. Értük.

 

 

Vezetőkép: MTI/archívum