Ungváry Zsolt: Don Quijote álmai
Noha szereztek operákat a huszadik, sőt a huszonegyedik században is, a műfaj kedvelői elsősorban – a nagy színházakban is döntően repertoáron tartott – korábbi évszázadok klasszikusait nézik meg. A könnyűzenében ilyen „aranykor” volt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek, egész rádióadók épülnek ezekre a slágerekre.
Így aztán a Kádár-kor támogatott és tűrt együtteseinek (a tiltottaknak nem volt módjuk befutni, ismertté és így piacosíthatóvá válni…) számai szólnak bulikban, sőt koncerteken, fesztiválokon is felbukkannak a hajdan fiatal, ám mára megkorosodott zenészek.
A Neoton a maga idejében népszerű, ám erős politikai hátszéllel támogatott csapata nem csak idehaza, hanem külföldön is ismertté vált. Bár a lázadó ifjúság számára némileg ciki volt, azért dallamos – az akkori idők divatjának megfelelő, az ABBA vagy a Boney M. vegyes, női-férfi felállású, egymásnak felelgető vokáljaira építő – nótáikat mindenki ismerte.
A négy és fél évtizede töretlenül a fülünkbe mászó Santa Marián kívül több nagy sikerű daluk közül most a Don Quijote egy sorát emelném ki, ami számomra jó darabig a megalkuvást, a létező szocializmus, a dédelgetett kedvencek felhőtlen sikerét jelentette. A kommunista popcézárnak, Erdős Péternek Csepregi Éva iránti szerelme az együttes előtt minden ajtót kitárt. Ennek fényében értelmeztem mindig az említett mondatot, amely a fantáziavilágba menekülő búsképű lovagot imígyen kérdezi fel a huszadik századi kiváltságos védettségből: „Minek álmodni, ha ébren is jó?”
A szocializmus ellenzéki értelmisége arra a gondolatra fűzte fel egész életét, hogy nyomasztó, fullasztó, élhetetlen világ veszi körül, és a szenvedés, szenvelgés, a cigarettafüstös szobákban komoran lefolytatott depressziós beszélgetések, a kilátástalanság és az alkoholizmus az egyedül járható út. Ebben természetesen sok igazság volt, és milliónyi tönkretett pályafutás, családi élet, megölt álmok és magzatok virtuális keresztjei szegélyezték ezeket a búsongó szeánszokat. Ők arculköpésként élhettek volna meg egy ilyen mondatot a dédelgetett kedvencektől – ha közülük bárkit is érdekelt volna, miről énekel Csepregi Éva.
A kigúnyolt Don Quijote ugyanis lehetett éppenséggel az a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes magyar, aki a rezsimből elvágyódva, saját korából és közegéből egy másikba szeretne ellovagolni. S akinek a rádióból-tévéből-színpadról-intervízióból azt üzeni a gonosz király aranykalitkában tartott kis madara: „Minek álmodni, ha ébren is jó?”
Másfelől a saját balsorsába beleszerelmesedő, öncélúan szenvedő karaktert sem tekinthetjük mintának; a boldogság és öröm ugyanis elsősorban belülről fakad. Placid atya, a száz évet megélt szerzetes mindig szinte már-már nosztalgikusan mesélt a gulágon eltöltött évekről, ahol a legnagyobb borzalmak közepette is megőrizte hitét, derűjét, és megtalálta az élete értelmét a többi elítélt lelki megsegítésében.
Keresztény ember tudja, hogy ez itt nem a tökéletes világ. Jézus sem ígért nekünk olyasmit, hogy a körülmények mindig kedvezőek lesznek. De az üdvösségre fölkészítő földi zarándokút nem jelenti a szenvedés keresését vagy idealizálását. Senki nem kéri, hogy érezzük magunkat rosszul. Alapvetően boldogságra törekszünk és arra vagyunk szánva. Csak meg kell találni az ehhez vezető utat. Szükségünk van a katarzisra, a bűnök bemutatására, a nyomor ábrázolására is, de a parttalan pesszimizmus sosem visz előre. Sajnos az értelmiség egy részében éppen ez a mindent negatívan látó, mindenben a rosszat kereső attitűd maradt meg a Kádár-korból egészen mostanáig.
Pedig a lét magasabb rendű a nemlétnél; élni jó. Ha nem így lenne, nem is volna szabad továbbadni. Lehet úgy is értelmezni a dal adott sorát, hogy nem a kommunista hurráoptimizmus szól belőle, hanem az élet igenlése.
De persze azért álmodozni is jó…
Kapcsolódó:
Vezetőkép forrása: Freepik.com
