Rácsok mögött megtalált hit
„Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Korinthus 5,17)
Interjúalanyom hatvanegy éves, egy keresztény gyülekezet tagja, és éveket töltött börtönben. Nem tagadja a múltját. A valódi változás a rácsok mögött történt vele: ott talált rá az élő hitre, amely teljesen átformálta a gondolkodását és az életét. Most szabad emberként mesél arról, hogyan lett a múlt terhéből a remény forrása.
– Meséljen magáról, hogyan került a rácsok mögé?
– Szilviának hívnak, jelenleg édesanyámmal élek, aki nyolcvanegy éves, van egy harminckét éves lányom és egy ötéves unokám. Hogyan kerültem börtönbe? Annak idején apartmanokat takarítottam. Egyszer a munkatársam megkért, hogy segítsek egy rokonának, akinek elvették a jogosítványát, és nem tudja hazahozni az autóját Németországból. Vállaltam, mert szükségem volt a pénzre. Megismerkedtem ezzel a férfival, aki később elárulta nekem, mivel foglalkozik valójában: illegális migránsokat juttat át a határ túloldalára. Elmondta nekem, mi lesz a feladatom: menjek egy autóval előre, figyeljem az utat. Hozzátette, nem nekem kell az embereket szállítani, így ez nem büntetendő cselekmény. Ő mellettem ül majd. Ezt én elhittem, nem néztem utána. Előtte nem kerültem különösebb összetűzésbe a törvénnyel. Egyszer használtam a nagymamám mozgássérült kártyáját, úgy, hogy ő nem volt velem. Ez okirathamisításnak számít.
– Honnan hová kellett a migránsokat szállítani?
– A migránsok Szegedre érkeztek, ott megbújtak a búzatáblában. Ez a férfi felvette őket autóval, és az osztrák határhoz vitte, majd egy másik búzatáblában tette ki őket. Azt tudtam, hogy most is ezt tervezi, de nem gondoltam, hogy én is bűncselekményt követek el, ha elől megyek, és az első autónak vagyok a sofőrje. Később a vádiratból kiderült, hogy ez a férfi már többször volt büntetve, és külföldön is ült ezért. Később megtudtam, hogy a megelőző héten már lebukott egy szállítmány, és ezt a férfit kapcsolatba hozták azzal az esettel, ezért a rendőrök már figyelték őt. Megállítottak minket, tőlem pedig azonnal elvették a slusszkulcsot. Én csak pislogtam: miért veszik el tőlem a saját kocsim kulcsát? A férfit mellőlem már bilincsben vitték el.
– Ki vezette a másik autót?
– A migránsokkal teli autót egy kollégám vezette. A férfi, aki mellettem ült, és a másik sofőr rokonok voltak. Amikor engem félreállítottak a rendőrök, azt mondtam, nem tudok semmiről, nem tudtam, hogy mit terveznek. De előttem valóban nem is beszéltek részleteket. Egy külföldivel tartották a kapcsolatot, nem tudom, hogy ő milyen nemzetiségű lehetett.
– Mennyit ígértek ezért a „segítségért”?
– Hetvenezer forintot, ami akkor nagyon jól jött volna. Édesanyám költözködött, neki szerettem volna odaadni a pénzt. A vádiratból kiderült, hogy a másik sofőrnek háromszázezer forintot ígértek, a férfi pedig minden migráns után több ezer eurót kapott volna. A rendőrök elmondták, hogy mivel ott voltam, ez bűncselekménynek számít, így bevisznek hetvenkét órára. Ezt elég nehezen viseltem, elvették a telefonomat, nem tudtam sem anyukámat, sem a lányomat felhívni, mert nem emlékeztem fejből a számukra. Egy kollégám telefonszámára emlékeztem, és megkértem a rendőröket, hogy őt hívják fel, és mondják el, mi történt velem. Ez a kollégám azonnal felhívta az édesanyámat, és azt mondta, balesetet szenvedtem Németországban, kómában fekszem egy német kórházban, pénzre van szükségem. Így édesanyám a maradék pénzünket is odaadta neki. Érdekes, hogy mielőtt ez megtörtént, imádkoztam, hogy az Úr szabadítson meg ezektől a kollégáimtól, és az akkori párkapcsolatomtól is. Imádkoztam, hogy „Istenem, milyen jó lenne elmenni valahová, ahol nem érnek el”.
– Ez teljesült is.
– Valóban, de biztosan nem lehetett ez Isten terve, hiszen ő csak jót tervez.
– Honnan tudja, hogy nem Isten terve volt az, ami történt? Hiszen biztonságba helyezte, és lehet, hogy egy sokkal rosszabbtól mentette meg. Ki tudja, hogyan folytatódott volna az élete…
– Igen, gondolkoztam azon, miként gondolhattam, hogy a „csak figyelni az utat” nem számít bűncselekménynek. Nem tudhatom, mi történt volna a későbbiekben.
– Mennyit töltött börtönben?
Két év kilenc hónapot. Talán így nevezték a bűnt, amit elkövettem: „Több külföldi személy illegális határátlépésének segítésében való részvétel.”
– Hányan ültek a hátsó autóban?
– Nem ültek, inkább feküdtek. Heten voltak. A rendőrök hőkamerával megnézték az autót, és tudták, hogy emberek fekszenek a hátsó részében. Tudták már azt is, hogy mi hozzájuk tartozunk, nem volt nehéz kideríteni.
– Mi történt ezután?
– A családom végül megtudta, hogy letartóztattak. Lehetőségem adódott telefont kérni, akkor volt még nálam hatezer forint, azt odaadtam érte, így nem maradt egy fillérem sem.
– Ez a telefon önnél maradhatott bent is?
– Igen, de nem hívhattam mást rajta, csak a kapcsolattartómat és az ügyvédemet. Más számot nem tudtam beütni. Hetente hetven percet telefonálhattam. Az egy speciális telefon volt.
– Mi volt a legrosszabb bent?
– A bizonytalanság, mert nem tudtam, mi lesz velem. A hetvenkét óra után volt egy tárgyalás, és ott kimondták: még harminc nap. Teljesen odavoltam. Azt gondoltam, hogy a hetvenkét óra leteltével én biztosan kimegyek. Rossz volt, hogy nem akkor kapcsolhattam fel a villanyt, amikor akartam, nem akkor mehettem fürdeni, amikor szerettem volna. Ott ültem egyedül a semmi közepén, és nem tudtam, hogyan tovább. A családtagjaimról sem tudtam semmit. Azt sem, hogy ők mit tudnak rólam. Az első telefonálások alkalmával nagyon sírtam. Egyszer összetettek egy nővel, aki megölte az élettársát. Később aztán egy nyolcfős cellába kerültem, kicsit pénzesebb lányok közé, akik reggel megkínáltak kávéval. Ott valami miatt nem voltam a zárkafelelősnek szimpatikus, így eléggé kizárt a csapatból. Ő egy nárcisztikus személyiség volt, és mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő mondta.
– Mikor kapta meg az ítéletet?
– Azt nagyon sokára, két év múlva, mindig hosszabbították a harminc napot. Addigra már sokat letöltöttem a büntetésemből. Bent tönkrement az emésztésem, remélem, később ez helyre jön majd.
– A hite erősödött bent?
– Az Úr mindig segített nekem a börtönben. A Bibliát úgy olvastam, mint egy regényt. Missziósok jártak be a börtönbe, és számomra furcsa dolgokat mondtak. Például azt, hogy „eleve bűnben születtünk”, „meg kell újítani a szívünket Isten iránt” – ezt nem értettem. Katolikusként nevelkedtem, de előtte ilyet még nem halottam. Előfordult, hogy egy ilyen misszió alkalmával nagyon sírtam.
– Amikor kijött, hogyan tudta újrakezdeni az életét?
– Amikor szabadultam, nem sok barátom volt, nem sokan maradtak. A volt vejem nem fogadott el, de a lányomék azóta már elváltak. Értük is sokat imádkoztam, hogy mentse meg Isten a házasságukat, hiszen Ő a házasságok megmentője, de úgy látszik, az ő házasságukat már nem lehetett megmenteni. Más megbélyegzést nem tapasztaltam, mert amikor kijöttem, akkor nem mondtam el senkinek, hogy ültem. Néhány takarító cégnek beadtam az önéletrajzomat, és egy helyről visszahívtak. Szerencsére nem kértek erkölcsi bizonyítványt. Egy régi baráti baptista házaspárnak meséltem el, hogy megtértem a börtönben: huszonöt éves barátság a mienk. Ők hívtak el a gyülekezetbe, ahová járnak. Szívesen mentem, mert úgy gondoltam, hogy az Úr olyan sokat segített rajtam, hogy nekem továbbra is keresnem kell Őt. A gyülekezet azonnal befogadott. Sokat köszönhetek nekik.
Kereskedő Emőke
teológus, szociális lelkigondozó, Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista
www.kereskedoemoke.hu
Kapcsolódó:
Karácsony a börtönben – Isten a rácsokon keresztül is rátalál azokra, akik nyitottak a változásra
Vezetőkép: illusztráció. Forrás: Freepik
