Ungváry Zsolt: A változás önmagában nem teremt értéket
Demokráciákban időnként (nálunk négyévente) választást tartanak, amikor a polgárok végig gondolhatják: jól vannak-e így a dolgok, vagy inkább menjenek másképp. Ha az ismert, biztos kerékvágásból át akarunk térni egy még kipróbálatlanba, akkor vagy kétségbeesett állapotba kerültünk („ennél bármi jobb”), vagy valami egészen fantasztikus lehetőséget vázoltak fel előttünk. Kezünkben a döntés: elégedettek és elégedetlenek, bizakodóak és fatalisták választanak; köztük elkötelezettek és véletlenül szavazók, gondosan mérlegelő tájékozottak és a fülkébe beesők, facebookról információt gyűjtők és a valóságot évtizedek óta megélők.
Most úgy tűnik, 2026-ban egyszerű lesz a képlet. Marad-e, amit ismerünk vagy jön az új kihívó. Lehetne valamit jobban is csinálni (persze úgy, hogy minden, ami jó, megmaradjon), és elképzelhető-e, hogy egy kormányváltás ezt elősegítené?
Sok ötletet még nem ismertünk meg a Tisza Párt programjából, leginkább a jelenlegi kormányfő gyalázása zajlik, ami azt sugallja, hogy minden, ami most van, az rossz, és biztos nem marad így.
A választási kampányokban fontos helyet foglalnak el a gazdasági kérdések: fizetések és adók, infláció és hitel körül folyik a diskurzus. Valójában a lényeg az anyagiakon túli világon van: életminőségünknek csak egy része az egyébként is erősen relatív anyagi jólét. Sokkal fontosabbak azok, amelyek szeretteim biztonságához, kilátásaihoz, a mindennapok rendes megéléséhez tartoznak; a béke, a biztonság, a nyugalom – utcán, közintézményekben, iskolában, munkahelyen –, a tervezhetőség.
Az iksz behúzásánál mégis talán legfontosabb az érzet, a hangulat. Kit szeretek, kiben bízom, mit hallok a környezetemben, elégedett vagyok-e. (Nem is annyira az, okom van-e az elégedettségre, hanem hogy miképp vélekedem erről.) Ezt a kettő között meglévő különbséget lovagolják meg azok, akik folyamatosan a nyomorról, a hibákról, a minden rossz és máshol minden jobb szajkózásáról híresültek el. Ők azért vannak, hogy rontsák az emberek kedvét, irigységre, önzésre, gyűlöletre kondicionálják őket. Sajnos, nem kevés sikerrel. Ez a legfőbb esélyük, mert csak irracionális leváltáspárti hangulattal tudnak nyerni.
Akinek nincs erős belső mércéje és vágyai, az hajlamos csapódni ide-oda, magáévá tenni ezeket a pokoli víziókat, és oly mértékben belelovallni magát, hogy valójában elhiszi: „ezek” leváltásához akár az ördöggel is össze kell fogni, mert annyira elviselhetetlen minden, hogy ennél a legrosszabb sem lehet rosszabb.
Az utóbbi napokban a figyelem középpontjába kerültek a Tisza Párt adózással kapcsolatos tervei; végre, másfél év után valami konkrétum szivárgott ki arról, hogy azon túl, hogy mindent másképp csinálnának, vajon mit is jelent az a másképp.
Tarr Zoltán, a botcsinálta politikus (pillanatok alatt futott be fényes karriert, tapasztalatok és politikai múlt nélkül azon 21 ember közé került, akik hazánkat az Európai Parlamentben képviselik) elszólta magát a tervezett adóemelésekről. A többkulcsos szja igazságtalanságáról és kontraproduktivitásáról már írtam korábban, de ennél is fontosabb sarokkő a családtámogatások kérdése.
A gyermekek után járó kedvezmények vagy a többgyermekes édesanyák mentességének esetleges eltörlése, az évek alatt felépített koherens rendszer szétverése felmérhetetlen károkat okozhat. Nem is az összeg, a járandóságok nagysága a lényeges, hanem az értékrend, amit közvetít. Mennyire tekintik fontosnak a gyerekeket, a jövő építését. Ha az emberek elbizonytalanodnak abban, hogy ezek a kedvezmények megmaradnak-e, az olyan fokú bizalomvesztéssel járna, amit évtizedek munkája visszaépíteni. Ha a törvényes fizetőeszközben rendül meg a bizalom, az súlyos inflációt, ha a hazai termékek minőségében, az az ipar visszaesését eredményezheti. Ha azonban a családtámogatásokban, az a termékenységi szintre mérhet mélyütést. A Bokros-csomagnak az erre irányuló visszanyesései nagy bevételeket nem hoztak ugyan, de megingatták az embereket a gyereknevelés kiszámíthatóságába vetett hitükben. Az adórendszer nem elsősorban gazdasági kérdés (az szja-bevétel távolról sem a legmeghatározóbb a költségvetésben), inkább szemléletbeli üzenete van.
Magyarországon igenis fontos a család, az emberek értékrendjében még ma is a legfontosabb. Az, hogy egy református lelkész szerint a gyerekek többsége már most sem családba születik (hát hová? Hordába? Bentlakásos intézménybe? Futballcsapatba?), és ezt normálisnak tartja, sokat elmond róla és egyházáról. Az általa vázolt mesterséges megtermékenyítés-turizmus szerencsére egyáltalán nem jellemző.
Azt ugyan még az Orbán-kormány sem tudta megfejteni – és igazán orvosolni sem –, mi a pontos oka a népesség fogyásának, ami a teljes nyugati civilizációt sújtja. Túl egyszerű válasz volna, hogy a hit elvesztésének van hozzá köze elsősorban. Úgy látszik, a „mindenszarizmus” propagálása még mindig többet árt, mint amennyit nyerni lehet adókedvezményekkel. Fiatal emberek saját egyetlen életükben hoznak esetleg ezért olyan döntéseket – az utód létrehozásának és felnevelésének semmi máshoz nem hasonlítható csodájáról, önmegvalósításáról az ehhez kapcsolódó szeretet-közösségről való lemondásról –, amit később, a biológia törvényei miatt, nem lehet orvosolni. Ezért követnek el szerintem bűncselekményt azok, akik saját felesleges életük miatti frusztrációjukban másokon állnak bosszút, és ezt a kilátástalanságot népszerűsítik minden hullámhosszon.
Természetesen vannak nehézségek. De az anyagi gondok hiánya – látjuk ezt milliomos nyugati sztároknak a kábítószerekhez, önpusztításhoz kapcsolódó viszonyán – nem jelent feltétlenül boldogságot. Sőt. Semmi sem olyan értékes, mint amihez küzdelmek útján jutunk.
Vezetőkép: Illusztráció
