Ungváry Zsolt: Ukrajna és a pápuák
Az ukrán-orosz háború megítélésében érdekes módon ugyanazok az oldalak állnak fel, amelyek a korábbiakban bal-jobb vagy nemzeti-globalista alapon nézték a világot.
Paradox módon azonban a korábbi balosok, kommunisták, liberálisok, a szovjet rendszert támogatók, a huszadik századi két nagy szovjet megszállást (1945, 1956) ünneplők (azokat felszabadulásnak vagy az ellenforradalom leverésének minősítők) most ukrán-pártiak lettek, és azzal érvelnek, hogy magyar nemzeti érdek az oroszokat minél távolabb tartani a határtól, a közbülső Ukrajnát ezért bármi áron erősíteni és támogatni kell.
Ezzel szemben a korábban a szovjet megszállás és a szocialista, internacionalista rendszer elleni lázadók látszólag meglepő módon inkább az oroszok igazságát ismerik el, és Ukrajnában egy, a magyar érdekekre veszélyes entitást látnak.
Ez az oka annak, hogy a jobboldali, kormánypárti, sőt nemzeti radikális értelmiség, sajtó és politika nem szeretné Ukrajna sikerét a fronton. Mindazokat, akik Ukrajna érdekeit a magyar érdekek elé helyezik (ld. pl. Horn Gábor megszólalását arról, hogy helyesen jártak el az ukránok a Barátság kőolaj-vezeték megtámadásával, és ha ez azt eredményezné, hogy a mi autóinkba nem jut benzin, akkor is megéri az ukrán győzelem fényében), a jobboldali köznyelv nemes egyszerűséggel hazaárulónak tartja.
A másik oldalon pedig – többnyire olyanok (mint akár Dobrev Klára), akik eddig sosem nézték a nemzeti érdeket, sőt egész pályafutásuk a szovjeteket kiszolgáló családi kapcsolatukból fakad – hirtelen felfedezték magukban a hazafit, ami az ő értelmezésükben az oroszok távoltartásában ölt testet. Csakhogy – már ha feltételezzük, hogy őszintén beszélnek, és nem szokásuk szerint Magyarország ellen dolgoznak – rosszul mérik fel, és pillanatnyilag nem fenyeget olyan veszély Oroszország felől, ami rosszabb lenne a kárpátaljai magyarságot sújtó diszkriminációnál, az ukrán vezetés nyílt, durva és fenyegető magyarellenességénél, az EU-nak a szuverenitásunkat (kormányunkat, politikánkat) támadó irányvonalánál.
A mi generációnk valóban abba nőtt bele, hogy a Szovjetunió (vagyis hát az oroszok) a térség, sőt a világ vitathatatlan nagyhatalma; eltiporja a szabadságunkat, és gyűlöletes rendszerét nálunk is megvalósítva tönkreteszi hazánkat és a mi életünket is. Ennek azonban 35 éve vége szakadt, akik a kivonulásuk után születtek, lassacskán középkorúak, az oroszok jelenlegi démonizálása történelmi léptékben túlzás.
A néhány évtizede még legyőzhetetlen zsarnokállam nem tekintett vissza túl nagy múltra, közös históriánkban sincsenek hosszú fejezetek. Magyarországon először ellenséges fegyveres orosz katona 1849-ben járt, akkor is azért, mert a magát magyar királynak tartó Ferenc József behívta őket. Paszkevics leverte a szabadságharcot, majd távozott. Az I. világháborúban Galícián túl nem jutottak. Legközelebb 1944-ben léptek magyar földre, amiben jócskán benne voltak megint a nyugatiak, akik Teheránban és főleg Jaltában garantálták az oroszoknak Közép- és Kelet-Európát.
Az oroszok fő célja évszázadok óta a tengerszorosok, vagyis a Boszporusz és a Dardanellák ellenőrzése, hiszen nincs melegtengeri kikötőjük, a Fekete-tengerre bezárt flotta pedig semmit sem ér, ha nem juthatnak át a Földközi-tengerre. Ez határozta meg a balkáni politikájukat, az első világháborúba is elsősorban ezért léptek be, miközben az angolok és a franciák azt a szerepet osztották rájuk, hogy megosszák Németország erejét.
Jellemző, hogy a tengerszorosokat sem a XIX. századi orosz-török háború, sem a két világháború után sem tudták megszerezni.
Veszélyes lehetne még a pánszlávizmus, ami a térségben maga alá gyűrhetne bennünket, de szerencsére a bolsevizmus ennek jól betett: a lengyelek, csehek meggyűlölték őket. A szerbek nem kerültek orosz megszállás alá, ott nincs is velük kapcsolatban ellenérzés, sőt.
Az oroszoknak semmi okuk minket elfoglalni, nem is igen tervezik. A szuverenitásunkra jelentő veszélyek között az első háromban biztosan nem említeném őket, miközben egy esetleges ukrán győzelemnek felmérhetetlenül súlyos negatív következményei lennének.
A mi évezredes nemzeti gondolkodásunktól eltérően Európa mindkét felén a birodalmi emlékek élnek: nyugaton a rómaié, keleten pedig Bizáncé. Ha így nézzük, a nyugati Unió is éppen ott gyökerezik, ahol a keleti, de míg a szovjet egy borzalmas ideológiára épülő kegyetlen, elviselhetetlen, az ember természetétől idegen, tragikus kimenetelű rezsimet működtetett, addig nyugaton gazdag, szabad világ jött létre. A két unió csatáját ez el is döntötte; mindenki a nyugatihoz akart tartozni, senki sem a – közben ráadásul fel is bomlott – keletihez.
Most azonban úgy tűnik, hogy az EU is egy mind mélyebben átideologizált – az emberi természettől ugyancsak idegen – rendszert kezd kiépíteni. Ha félretesszük zsigeri ellenérzéseinket a szovjet érával szemben, akkor egy modernebb, normálisabb, a bolsevizmus zsarnokságánál szabadabb keleti unió nem tűnik annyira ördöginek.
Róma és Bizánc érdekszférájának határán mi természetesen Rómához tartozunk. Ezer év köt ide minket, s bár ragaszkodásunkért cserébe nem sokat kaptunk, azért a mérleg nyelve mindig arra billent.
De azért csak felsejlenek bennünk Németh László szavai, aki az 1943-as szárszói találkozón (figyelem, egy világégés közepette a magyar nemzeti értelmiség a jövőről tanácskozott) eképpen fogalmazta meg ezt az őrlődést: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lenni. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea az itt lakó pápuáké?”
Kapcsolódó:
Vezetőkép: Horn Gábor, a Republikon Alapítvány kuratóriumának elnöke a Mit kíván a magyar nemzet? – A 2026-os választás tétje címmel rendezett vitán a tihanyi Tranzit fesztiválon 2025. augusztus 30-án. Fotó: MTI/Máthé Zoltán
