Ungváry Zsolt: Kinek lesz igaza?
Vannak olyan jóslatok, ígéretek, amelyek elfelejtődnek, esetleg éppen az ellenkezőjük válik valóra (ld. „Nem lesz gázáremelés”, copyright by Lendvai Ildikó, még 2002 előttről), mások szállóigévé, sőt egyenesen közhellyé válnak.
Amikor Orbán Viktortól először hallhattuk, hogy „a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz”, még bizonytalanság volt azokban a kérdésekben, amelyekben a miniszterelnök már letette a voksát. Kitűnő példa erre Donald Trump visszatérésének megjövendölése, miközben világhírű közvélemény-kutatók még millió dollárokért bajlódtak vele, mi is lesz a választáson, és a drága pénz és megannyi szakértelem dacára mégis melléfogtak. (Olcsóbb és egyszerűbb volna ilyenkor megkérdezni Orbánt…)
„Magyarok” alatt természetesen elsősorban azokat értette a kormányfő, akikkel ő egyetértésben megtervez, követ, sőt a lehetőségekhez képest meg is valósít egy adott politikai irányzatot. Orbán igazsága mögött ott állnak a támogatói, akik helyi szinten, szavakkal, tettekkel, szavazatokkal tartják hatalomban, lehetőséget adva neki a cselekvésre. A nemzeti oldal ugyanis nem csak a vezetőkből, a látható „élcsapatból” áll, hanem minden egyes személyből, aki oda tartozik. Ezért is vesszük magunkra a kormány bírálatát, mert az a mi bírálatunk is. (Hasonlóan ahhoz, amikor az ateisták az „egyházat” minősítik, gyalázzák, elfeledkezve arról, hogy ezzel nem a püspököket, a papokat, a szerzeteseket sértik csak meg, hanem minden hívőt, hiszen az egyház az ő közösségük.) Értelemszerűen nem minden magyarnak lesz igaza, hiszen ennek az útnak idehaza egészen durva ellenzői is vannak, akiknek ilyenkor nem lett igazuk. Ők ugyanis mindig a kormánnyal (és a jobboldallal) ellentétes állásponton vannak, vagyis ha Orbánnak igaza van, nekik szükségszerűen nincs.
Migránsügyben kezdetektől az volt a kormány véleménye, hogy nem szabad ellenőrizetlenül, felelőtlenül beengedni mindenkit, mert baj lesz belőle. Kígyót-békát kiabáltak rá. Mostanra nagyjából mindenki számára kiderült, hogy igaza volt; persze nem rehabilitálták, továbbra is ő a szélsőséges.
Ukrajna csatlakozásával ugyanez lesz a helyzet: gazdasági, közbiztonsági, diplomáciai, bevándorlási anomáliák tömege zúdul a kontinensre, majd utólag mindenki belátja, hogy nem lett volna szabad a felkészületlen, háborúban álló, zavaros területű és ismeretlen lakosságszámú Ukrajnát felvenni. Persze Orbánt nem rehabilitálják majd, hanem marad ő a szélsőséges.
Az elmúlt évtizedek hazai külpolitikája (keleti nyitás, türk államok, Európában a nemzeti erők) létrehozott egy, az EU megroggyanásának vagy átszerveződésének esetében is gyümölcsöző kapcsolatrendszert. A jövő évi választásokon győzelemre hajtó ellenzéki kihívó viszont alávetné magát a tehetetlen, lejáratódott, koncepciótlan, gyenge – vagy egyszerűen csak megvett – EU-nak, romba döntve ezzel 15 év következetes diplomáciai munkáját. Ezzel elveszítenénk azt az előnyünket, amely akár az oroszokhoz, kínaiakhoz, türk államokhoz, akár a hosszú távon az EU-t még megmenteni képes és egyre erősödő konzervatív erőkhöz köt, és együtt bukunk majd a korrupt Von der Leyenekkel és háborús héja Kallasokkal, elmebeteg Daniel Freundokkal és sértett Weberekkel.
Hogy miképpen lépnének vissza a végre meghaladott világba, arra jó példa a belengetett adóreformjuk, amit a maguk szerencsétlen módján, kikotyogások, a hírt nem cáfoló ijesztgetések és börtönnel fenyegetések közepette tálaltak fel. Valószínűleg az lehetett a háttérben, hogy annyiszor és annyian hiányolták már a programjukat, gondolták, odavetnek valamit belőle; összeültek, ugyan mi az, amiről ilyen programokban beszélni szoktak, s arra jutottak, hogy hát az adórendszer. Nosza, nyúljunk bele ebbe, találták ki, s ugyan néhány hónapja még a saját konzultációjukban toronymagas győztesnek hozták ki az egységes 9%-ot, most ezt lecserélték a „fizessenek a gazdagok” népszerű Rákosi Mátyás-i jelszavára, s feltalálták a többkulcsos, progresszív adózás spanyolviaszát.
Már nem is emlékszünk rá, mert a jót könnyű megszokni, de évekkel (évtizedekkel) ezelőtt az adóbevallás össznépi stresszként napokat vett el az életünkből, töltögettünk, bizonylatokat szereztünk be, adószakértőket hívtunk fel, számolgattunk, kitöltési útmutatók bikkfanyelvén izzadtunk, rettegtünk, mit hagytunk ki, és a végén az egész teljesen átláthatatlan volt. Most a többség egyszerűen leokézza az interneten a NAV által készített bevallást, esetleg az 1 %-ok (nem kötelező) felajánlásával bíbelődik egy kicsit, vajon kivel is jótékonykodjon.
Az, hogy a többkulcsos adó nem a gazdagokat sújtja, közhely, régen is így volt, már egy átlagbér is belecsúszik a magasabb kulcsba.
Jellemzően az igazán nagy bevételek nem munkajövedelemből származnak, tehát úgysem az szja hatálya alá esnek. Az a tétel, hogy aki többet keres, fizessen több adót, most is működik. A 15 %-os kulcsnál a kétszázezer forint után harmincezer, az egymillió után pedig százötvenezer forint az szja, tehát ötször annyi bérre ötször akkora adó jut. Ellenben, ha a többletbevételt túladóztatjuk, sokan lemondják inkább a plusz munkát. Nem vállalnak túlórát, ügyeletet, kiszállásokat stb.; nem is volna igazságos, hogy ugyanazért a munkáért kevesebb bér járjon valakinek, hiszen azzal magasabb kategóriába esne a jövedelme. A sávos adózás a legnagyobb igazságtalanság és nemzetgazdasági szempontból kontraproduktív, mivel visszafogja a teljesítményt. Az efféle adórendszert helyeslők sokszor azzal a proli mentalitással élnek, hogy ne keressen senki többet a másiknál; ő ennyit kap kézhez, éljenek meg a többiek is ennyiből. Kellően progresszív adózással el lehet venni a plusz jövedelmet, így a végén mindenki ugyanannyit keresne; tiszta kommunizmus, nincs többé féltékenység és pláne különbség tanult és tanulatlan, szorgalmas és lusta, tehetséges és tehetségtelen között. Viszont ezek után miért dolgozna valaki többet, jobban, szorgalmasabban, miért végezne nehezebb vagy nagyobb tanultságot igénylő munkát?
És még mindig nincs vége az önfelemésztő ötleteknek. A Tisza Párt felállítana egy hivatalt a nemzeti vagyon visszaszerzésére, gondolom a Fidesz-kormány idején gyanúsan magánzsebbe vándorolt pénzek feltárására. Bizonyára állami cégek vezetőinek fizetése, bennfentes kereskedelemmel szerzett bevételek, miniszterek béréből a házastársakra költött összegek tartozhatnak e vizsgálat tárgyába.
Mutatis mutandis, úgy ne járjon ezzel Magyar Péter, mint a szovjet pártfőtitkár a viccben:
Meglátogatja Leonyid Brezsnyevet az anyukája, mutassa meg, hogyan él, mint az ország vezetője.
„Itt a házam, amiben lakom. Az autóm, amivel munkába járok, a dácsám hétvégére, a vadászlak, a ruhatáram a bundákkal”, büszkélkedik Brezsnyev. Mire az anyukája a fejét fogja: „Csak aztán vigyázz, fiam, mert mi lesz, ha jönnek a kommunisták?”
Kapcsolódó:
Orbán Viktor: Na, ugye! A magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz!
Rétvári Bence: Minden tiszás láthatja és hallhatja, hogy a szemükbe hazudnak a politikusaik (VIDEÓ)
Vezetőkép: Orbán Viktor miniszterelnök. Forrás: Facebook/Orbán Viktor
