Ungváry Zsolt: Kapucsínó és briós a bárban
Az olaszok bárnak hívják azokat a kis kávézóba oltott cukrászdákat, ahová reggelente betérnek egy eszpresszóra, kapucsínóra vagy latte macchiatóra, amit valami édes péksüteménnyel együtt elfogyasztanak, és aztán mennek tovább a dolgukra. Ezek a sütemények, noha a helyiek egyszerűen csak briósnak hívják valamennyit, a legkülönfélébb bő töltelékkel készülnek, friss ropogós tésztába töltve, annyi kalóriával – csokoládéból, pisztáciából, nutellából nyerve az ízt és energiát –, hogy az ember délig meg sem éhezik.
Hétköznapokon és szombat-vasárnap egyaránt egymásnak adják a kilincset a vendégek, akik között munkába igyekvő, a kávéját épp csak felhörpintő fiatalembertől a croissant-jával a bejárat melletti kis teraszon az ötszáz éves városkaput szemlélő nyugdíjasig korra, nemre és társadalmi helyzetre tekintet nélkül megfordul itt mindenki. Nem a turista kötelező, kicsit erőltetett programpontja ez, hanem az élet szerves része. A szállásunktól két percre lévő bár bizonyára nem az egyetlen a hatezres városban, nem is Itália legfrekventáltabbjainak egyike, mégis a választékát, a vevőkörét bármelyik elit pesti presszó megirigyelhetné. Az árairól nem is szólva, hiszen három euróból – ezerkétszáz forintból – kitelt a kapucsínó és a süti. Nálunk ennyiből jó eséllyel csak az egyik.
A látszat ellenére a cikk nem Bezzegolaszországról szól, már csak azért sem, mert vannak összehasonlíthatatlan dolgok. A négy-ötezer éve folyamatosan lakott, ennek nagy részében kultúrák és civilizációk élmezőnyében szereplő, az idegen hódításoktól jórészt megkímélt vidékkel nem azonos bajnokságban játszik a mi népek országútjában álló viharvert történelmünk.
Az olaszok olyan öntudatos kényelemmel, a változatlanságba és önnön világuk megkérdőjelezhetetlenségébe vetett hittel teszik ezt, mintha az idők kezdete óta így zajlana. Pedig a rómaiak éppen úgy nem itták még a fekete levest, ahogyan a reneszánsz Itáliában sem ettek Margherita pizzát, mivel a paradicsomot majd csak Kolumbusz után ismeri meg a kontinens. Nem sietnek, mert azt gondolják, holnap, holnapután is ugyanígy lesz, nem érdemes kapkodni, nem hajt a tatár. E kifejezést sem használják, mert velünk ellentétben, akik nyolcszáz év után is rettegve idézzük fel e rémtettet, őket valóban nem hajtja.
Mégsem ezek miatt nem járnak a magyarok bárba, és nem éri meg efféle helyeket nyitni minden városban, bárhonnan számítva öt-tíz percnyi járásra. A magyar ember egyszerűen nem venne rendszeresen ezer forintos tejeskávét reggelire, mert odahaza a töredékéből megfőzi a kotyogóssal. Ha telne is rá, értelmetlennek találná. Pénzszórásnak. És csakugyan, minek lemenni a sarki presszóba ötszörös áron reggelizni, ha odahaza ugyanez megoldható fillérekért. Inkább a különbözetet félretesszük, rosszabb időkre, mert azok tapasztalatok szerint mindig elkövetkeznek, és időnk, energiánk és pénzünk egy részét ezekre a bizonyos rossz időkre spóroljuk. A génjeinkben van tatár, török, német, kolera, pestis, világháborúk után. Nem véletlen, hogy a covid kitörésekor is rögtön lisztet, cukrot, vécépapírt, élesztőt kezdett mindenki felhalmozni. Kapucsínó meg briós a bárban? Ugyan már! Inkább túlélőcsomag!
Lehet ezt bírálni, lenézni, bosszankodni rajta, de ilyen a nemzetkarakter. A nyomort vizionáló ellenzéki politikusok egyik fő érve a kormányzat gazdaságpolitikája ellen, hogy uniós sereghajtók vagyunk a költekezésben, elsősorban a kiskereskedelmi forgalomban. De ez nem a szegénység miatt van, hanem a megnövekedett jövedelmekből nem cukrászdai kapucsínót veszünk, hanem állampapírt, részvényt – vagy egyszerűen eldugjuk a párnacihában.
Ez persze nem elég korszerű, trendi, amiképpen az sem, hogy a magyarok nem kellően mobilisek. Ragaszkodnak megszokott környezetükhöz, rokonaikhoz, életterükhöz. Nem szívesen vállalnak az ország másik végében munkát – még akkor se nagyon, ha magasabb bért ígérnek –, nem albérletről albérletre vándorolnak, hanem legfőbb vágyuk a saját ingatlan, és nem új barátokra, kollégákra, évente lecserélődő ismerősökre támaszkodnak és azok társaságát keresik, hanem elsősorban a szüleikkel, testvéreikkel, gyerekeikkel tartják a kapcsolatot. A magunk módján mi is keressük ezt az ősi aranykort, amidőn nem kell azon izgulni, kitör-e a háború, betörnek-e az idegenek az országba, elveszik-e azt, ami a miénk. Jó lenne az a békés kényelem, amiben semmivel sem törődve iszogathatjuk a reggeli kávénkat, csak mi már tudjuk, hova vezet, ha nem vigyázunk és nem készülünk fel.
Lehet, az Európa egyik legalacsonyabb termékenységi mutatóival bíró, a bevándorlásnak erősen kitett Itália most még derűsen süteményt ropogtató lakói az utolsó generációk között vannak, akik ezt így megteszik és megtehetik. Egy hét alatt, amíg ott voltunk, háromszor, három különböző városban ettem kebabot. Olcsóbb volt a pizzánál, gyorsabban hozzájutottunk, ráadásul nekem jobban is ízlett. Sic transit gloria mundi.
Kapcsolódó:
Vezetőkép: Freepik
