Ungváry Zsolt: Nehéz a sorsa a ma emberének…
Miután Szentesi Zöldi László elkottyantotta, hogy „a nyár közepén az újságírók sokszor vakációs élményeiket öntik publicisztikákba” ezért kicsit elbizonytalanodik a kezem a billentyűk felett. De nem tart sokáig; hát ez egy ilyen véleményműfaj, ahol az ember nagyrészt saját élményeiből, gondolataiból és ötleteiből táplálkozik. Amikor a szürke hétköznapokról írunk, senki sem vádol, hogy saját éppen megélt szürke hétköznapjainkat konvertáljuk publicisztikává.
Nekem egyébként sincs facebook oldalam – és általában semmilyen közösségi oldalon nem vagyok jelen –, én a privát dolgaimat is itt teszem közzé, mint a netet digitális bevándorlóként aránylag rugalmasan használó – és bizonyos előnyeit nagyon is élvező –, alapvetően az online világtól tisztességes távolságot tartó X generációs értelmiségi.
Mi nyáron általában Olaszországba megyünk (pedagógus-házaspárként az időpont kicsit kényszer is, noha Itália ilyenkor a felhőtlen kék égről kérlelhetetlenül tűző naptól jócskán felforrósodik), mivel a feleségem olasztanár, fel sem merül más alternatíva. A nagyvárosok nyüzsgése helyett most próbáltunk kisebb településeket megnézni. Igazság szerint az ember aligha nyúlhat mellé; az olasz városok hangulata, építészete, középkorból itt maradt világa szinte bárhol fellelhető, a különbség csak annyi, szerepel-e az adott cél az útikönyvek és közdivatok ajánlásaiban – mert akkor sokan vannak és minden ház aljában bóvliárus nyit boltot – vagy valamiért kimaradt belőle, és akkor nagyobb eséllyel adja vissza az eredeti hangulatot. A szállásunk közvetlen közelében két hegyre épült kisvárosnak is van saját szentje.
Corinaldóban született Goretti Szent Mária, akire egy Alessandro nevű erőszakos fickó szemet vetett, és a 12 éves lányt mindenáron szeretőjévé akarta tenni. Máriának ez nagyon nem tetszett, még Alessandro lelki üdvére is hivatkozott, ami e bűnös tett miatt veszélybe kerülhetne. Az iszákos fiatalemberre azonban nem hatottak e szent szavak, és 14 késszúrással végzett a kislánnyal. Némiképp hasonló történet, mint a Ferenc pápa halála miatt boldoggá avatásában halasztást szenvedő Bódi Mária Magdolnáé, csak nem részeg szovjet katonák, hanem egy féktelen olasz idióta ölte meg őt békeidőben. Negyvennyolc esztendővel később, 1950-ben avatták szentté. Gyilkosa, letöltve súlyos büntetését, bocsánatot kért az anyától. „Isten megbocsátott neked, Mária is megbocsátott, én is megbocsátok” felelte az édesanya.
Ostra Vetere, az évezredek óta a szomszéd dombtetőn pihegő település a 18. századi klarissza nővért, Maria Crocifissa Satellicót tiszteli.
A pár kilométerre lévő tengerparti fürdőhelyen, Senigalliában született boldog IX. Piusz pápa, akinek idejére az olasz egység létrehozása esett, ami egyben az Egyházi Állam, a pápák világi hatalmának lerombolását, Piusz Vatikánba zárkózását is jelentette. Mindez nem akadályozza meg az olaszokat abban, hogy a városban számtalan intézmény és közterület névadójának, a Szent Péter után leghosszabban regnáló egyházfőnek nevét viselő templom a Garibaldi téren legyen.
Előző nap jártunk Gubbióban, ami Szerb Antal regénye miatt különleges magyar irodalmi vonatkozásokkal is bír. Az Utas és holdvilág főhőse még egy kihalt városban bolyong, a száz évvel ezelőtti Gubbio lehetett olyan, mint most Corinaldo. Csendes, középkorias, üzletektől, hűtőmágnesektől és leginkább hömpölygő turistáktól mentes.
Mára Gubbiót elöntötték a messzi földről érkező kíváncsiak. A falakon kívül hatalmas 0-24-es parkoló; az egykor az élet színterének számító település ma elsősorban látványosság, a helyiek (nagyrészt) abból élnek, hogy mutogatják, amit őseik csináltak. Mint másutt is Itáliában: a templomokba szedett belépők, a pénzért megvilágítható festmények, a kordonokkal körülvett oltárok esetében. Ha mi magunk is múzeummá nyilvánítjuk az Isten házát, joggal csodálkozunk-e, hogy egyre kevesebben tekintenek a kereszténységre élő hitként. Általában sem folytatjuk eleink tevékenységét, hanem élősködünk rajtuk. Ez nyilvánvalóan hosszú távon nem fenntartható.
Remek példa volt erre Riminiben, ahol egy kebabosnál álltunk meg vacsorára. (Olcsóbb, gyorsabb, praktikusabb volt, mint keresni valami olaszosat. És nagyon finom…) Rajtunk kívül öt helyi kissrác evett még; biciklijüket szétdobálták (szó szerint), falták a falafelt, beszóltak az öregasszonynak, aki belebotlott a kerékpárjukba. Közben az arab személyzet az elviselhetetlen forróságban nyesegette a húsokat, töltötte a pitákat, egyikük nyeregbe pattant, hogy kiszállítsa a megrendelést.
Valószínűleg ezeknek az őshonos olasz gyerekeknek a nagyapja még hasonlóképp dolgozott, talán épp itt, a kebabos helyén volt kis pizzázója; biciklijével nem bravúros egykerekezéssel bosszantotta a környékbelieket, hanem maga is szállította a pizzát, amire unokáját jó eséllyel már nem tudná rávenni. Lehet, a kebabos fia is már csak hobbiból fog biciklizni.
Nem véletlen a hasonlat a gazdagról és a tű fokáról; nehéz a jólétben. Látjuk itthon… Régóta mondok-írok hasonlókat, de Böjte Csaba tökéletesen megfogalmazta:
Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél…”
