Ungváry Zsolt: Volt már jobb Unió (rosszabb is)
Az EU-nak legnagyobb és vitathatatlan előnye a határok átjárhatósága. Különösen Trianon miatt nekünk ez a legfontosabb, ezt felesleges megmagyarázni. Ettől függetlenül természetesen egyébként is jó, ha az embert nem vegzálják a határon, a vonat nem vesztegel súlyos félórákat, nem kígyóznak a kocsik az átkelők előtt, ahol szigorú egyenruhások útlevelet kérnek, pecsételnek, olykor-olykor a csomagtartóba is benéznek. Még a Z-generációs gyerekeimmel is mentünk úgy Ausztriába, hogy a határőrök a babakocsikat pakolgatták szemrehányóan, ki tudja, mit keresve; Olaszországba pedig két hosszas átkelési procedúra után jutottunk el. Aztán jött Schengen, és százhússzal suhantunk el az autópályán a szlovén őrbódék és az Italia tábla mellett, és azt gondoltuk: ez igen. Ezért érdemes volt, ilyesmi az egységes Európa.
Aztán szép lassan mintha elkopna ez a vívmány. A szlovénok évek óta leterelik a gépjárműforgalmat a határnál, olykor okmányokat is néznek, az olaszok is tavaly szúrópróbaszerűen a mi családi autónkat ellenőrizték, a legszebb román átkeléseket idézve egy közeg elvitte a személyinket, mardosó kétségek között hagyva minket, és csak jó tíz perc után került elő újra, és engedett tovább.
Az egész szigorításnak jó eséllyel a migráció az oka, ami hivatalosan – szinte a magyar kormányt kivéve – ma is az uniós kabinetek által támogatott, remek dolog az elvek szintjén, a gyakorlatban azonban igyekeznek óvni magukat, és ezért sutba vágják a schengeni szerződést. Általában az EU a saját eredeti elveit és szabályait nem nagyon tartja be, cserébe rajtunk számon kérnek olyasmiket, amik viszont eredetileg egyáltalán nem szerepeltek semmilyen okmányban. Migráció, gender, ukrán-háború sem az alapító atyák fejében, sem a lisszaboni szerződésben nem létezett.
Ami jó lenne az EU-ban, az nem működik, sőt mintha már nem is akarnánk, ami meg borzalmas, azt fokozzuk és kiterjesztjük.
Az európai egységnek persze megvoltak a maga előképei, nyugaton a római birodalom bukása óta ahhoz próbálnak visszatérni, de ezt az integratív, működőképes és mindenki által elfogadott modellt a Német-Római Császárság (vagy Napóleon, neadjisten Hitler kísérlete) nem tudta elfogadtatni. Közép-Európában az Osztrák-Magyar Monarchia kísérletezett hasonlóval: a sok nemzetiséget, országot és tartományt magába foglaló vámunió, a közös pénz.
Képzeljük el, hogy a trieszti pizzériában ugyanazzal a pénzzel fizettek, mint amivel Krúdy az óbudai kiskocsmában vagy a lembergi polgár a péknek, esetleg a Svejk írója, Hasek a prágai sörözőben. Ez volt a korabeli Közép-európai Unió, belső határok nélkül, ahol szabadon mozoghatott a polgár Lvovtól Zágrábig, Prágától Brassóig, Krakkótól Fiuméig. Az egésznek az élén pedig nem valami ötletszerűen kiválogatott, szedett-vedett bizottság állt, hanem a Szent Koronával megkoronázott uralkodó, aki az osztrák tartományokban császár, Magyarországon pedig király volt. (Ezért lett az állam neve monarchia, mert a császárság-királyság hosszú lett volna.) A belső problémák talán meg is oldódtak volna hosszú távon, ha nincs olyan erős külső akarat a szétverésére; valószínűleg éppen a reális alternatíva elpusztításának szándéka miatt.
1945 után jött aztán egy másik unió, köszönhetően a nyugati világ nagylelkűségének, amelyik most két orosz többségű megye átadását is akár világháborúval akadályozná meg, s amely akkor fél Európát odaadta Sztálinnak. Ez az unió volt mind közül a legrosszabb, mert a sötét, embertelen és istentelen tanokra épülő ideológia kizárólagossága mellett megszállást, brutális elnyomást, nem utolsósorban pedig gazdasági katasztrófát is hozott.
Sorba rakva tehát az elmúlt másfél évszázad unióit, amelyekben nekünk és Közép-Európának részünk volt, még mindig a sokat szidott Habsburg monarchia tűnik a leglogikusabbnak és legpraktikusabbnak.
Az EU fura urainak ámokfutását pedig alig-alig menti, hogy lehetne ennél rosszabb is.
Vezetőkép: Shutterstock
