Ungváry Zsolt: Román föld a köröm alatt
Vannak evidenciák, amikről azt gondoljuk, nem kell megmagyarázni őket. Ezek közé tartozik az is, miért nem fordulhat elő, hogy egy magyar politikus azt mondja Nagyváradról, hogy az román föld. Mivel azonban az utóbbi időben sok magától értetődő dolog is mintha megkérdőjeleződne, ezért talán nem árt egy pillanatra megállni ennél.
A történet Magyar Péter vándorlásával kezdődött, ki – mint Gandhi a sómenet alkalmával az Indiai-óceán partjára – gyalog vágott neki a Budapest-Várad útnak. Ez alkalomból tette azt a kétes dicsőséget hozó megjegyzését, amelyben Erdélyt és a Partiumot „román föld”-nek nevezte. Alighanem erre is utalt a miniszterelnök, amikor a tusványosi találkozó előtt közösségi oldalára azt írta, megérkezett Bukarestbe, „román földre”, majd rövidesen indul tovább Erdélybe.
Ezzel párhuzamosan történt, hogy a román labdarúgó első osztályba frissen feljutott Csíkszereda a bukaresti Dinamóval játszott Székelyföldön, ahol is a vendég szurkolók egy molinón azt üzenték a házigazdának (a házigazdát most értsük a szó minden értelmében), hogy „még a körmötök alatt lévő föld is román”.
A kedélyes üzengetés mögött nagyon komoly történeti-politikai-kulturális-társadalmi indulatok feszülnek, ezért egy jópofa gegnél azért több a tétje. Természetesen nem attól lesz valami román föld, hogy valamikor valahol valakik véletlenszerűen meghúztak egy vonalat. Így Nagyvárad egyik pillanatról a másikra román lett (szegény Szent László, Ady, Rogerius püspök, az itt békét kötő I. Ferdinánd és Szapolyai…), de Biharkeresztes például már nem. (Ha egy kicsit arrébb szalad Trianonban a ceruza, akkor Berettyóújfalu vagy Debrecen is román föld lenne?)
A románok nem tudták megemészteni, hogy olyan területek hullottak az ölükbe, amikhez az égvilágon semmi közük soha nem volt. Ráadásul nem is győztes háborúval jutottak hozzá, mint karakánabb nemzetek, hiszen hátba támadták ugyan korábbi szövetségeseiket 1916-ban, de azt az összetűzést decemberre lerendeztük a németek segítségével, szövetségeseink Bukarestbe is bevonultak, és Románia különbékére kényszerült.
Amikor 1918-ban elvileg elveszítettük a világháborút, csapataink messze a határainkon túl harcoltak, a fegyverszünetet Padovánál (!) kötöttük; aki járt már arra, tudja, hogy még autópályán is milyen hatalmas távolság.
Erdélyben korábban soha nem volt román közigazgatás, még a bevett nemzetek közé sem tartoztak (miként a magyarok, székelyek, szászok), nem vívtak forradalmakat és semmilyen értelemben nem járultak hozzá Erdély történelméhez. Még etnikailag sem volt indokolható a dolog, mert bár Erdély teljes területén relatív többségben voltak, hatalmas magyar nemzetiségű tömbök helyezkedtek el az új határok mentén éppen úgy, mint a belső részekben. Az Árpád-kor óta háborítatlanul és széles autonómiát élvezve ott élő szászok aztán szűk évszázad alatt gyakorlatilag eltűntek az általuk Siebenbürgennek nevezett tartományból.
Hogy a magyar föld mettől meddig terjed, ahhoz nem kell nagy filozófusnak lenni, elegendő egy domborzati térkép és némi történelmi ismeret, s tudjuk, hogy – függetlenül aktuális megszállóktól és világpolitikai konstellációktól – a Szent Korona országának területe konstans.
A frissen megszerzett területhez – így annak értékeit felbecsülni sem képes – való hozzáállásukra nagyon jellemző a bukaresti foci ultrák elszólása. Számukra a „román föld” az, ami a köröm alá kerül. Mi ezt úgy hívjuk: piszok, kosz. A „magyar föld” ellenben az, amibe az ősök vére és verejtéke hullott, amiből vétettünk, s amivé leszünk.
Mi nem a lábkörmünk alatt keressük a haza földjét, hanem Vörösmarty soraiban: „Ez a föld, melyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt.” A kolozsvári Házsongárdi temetőben, Dsida Jenő kriptájánál éreztem igazán, az (akkor még) szinte csupa magyar nevet viselő fejfa és márványtömb között, hogyan szövik át a mélységet (szó szerint és képletesen is) azok a gyökerek, amelyekből biológiailag és kulturálisan táplálkozunk. Éppen Dsida írta Csokonai sírjánál című versében: „Menj haza akácul / s ha nyugonni tér / tested és aláhull, / légy te a gyökér, / holtak itt is, ott is, / több már el se fér / millió halott és / milliárd gyökér.”
A hazai ellenzék, amely hagyományosan a szomszédaink lelkivilágának nyugalmáért és a miénk helyett mindig az ő érdekeiket szem előtt tartva szólal fel, hisztérikusan kiált irredentizmust, ha az elcsatolt területekről, azok városairól, tájegységeiről mint sajátunkról beszélünk. Pedig igazán nem mi tehetünk róla, hogy történelmünk – amely bő 90 %-ában a Magyar Királyságban játszódott – helyszínei jórészt a határokon kívülre kerültek.
Kénytelenek vagyunk a dicső királyról és a hatalmaskodó bíróról szóló népmesét úgy kezdeni, hogy „Amikor Mátyás Kolozsváron járt…” Az 1848-49-es szabadságharcunk végén gyalázatosan kivégzett tábornokokat aradi vértanúknak hívjuk, a mai érzékenységek miatt nem tehetjük át önkényesen Haynau ténykedését Szegedre vagy Gyulára.
A magyar országgyűléseket a török megszállás miatt három évszázadig Pozsonyban tartották – ez ma Szlovákia. Ha Rákóczi szülőházát akarjuk megnézni, ahhoz is át kell mennünk a határon Borsiba, ha pedig a sírjára vagyunk kíváncsiak, ahová 1906-ban Törökországból a hamvai hazatértek – az pedig Kassán van, ugyancsak „külföldön”.
A vereckei honfoglalási emlékművet sem tehetjük Záhonyba, hogy kedvezzünk a történelmi igazságok elől menekülőknek, vagy a Szent László mögött megnyíló tordai hegyet sem hazudhatjuk a Mecsekbe. Bornemisza Péter 1557-ben, Huszt várában írta „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”; akkor Huszt éppenséggel a Magyar Királysághoz tartozott, Buda pedig idegen megszállás alatt, „török föld” volt. Mára ez megfordult: Buda az ország fővárosa, Huszt meg a még létező Ukrajnához tartozik.
Ezeket nem törölhetjük ki sem az emlékezetből, sem a napi beszélgetéseinkből, sem az érzéseinkből. Akik ötletszerűen meghúztak vonalakat, és azt gondolták, hogy ami véletlenül odakerült, attól kezdve „román föld” (vagy szlovák, ukrán, szerb), semmit nem értenek a történelmünkből, a gondolkodásunkból, a lelkünkből.
Ha pedig magyar politikus mond ilyet, az nem csak kormányfőnek alkalmatlan, de magyar embernek is. Kis és nagy m-mel egyaránt.
Kapcsolódó:
Vezetőkép forrása: Facebook/Tisza Párt
