Eltűnt épületek nyomában – Az istvánmezei református mobiltemplom
A történet az 1920-as évek végén kezdődik, amikor a fasori református gyülekezet már több mint húszezer főre nőtt. Az újonnan szerveződő Baross téri gyülekezet a Keleti pályaudvar melletti, „Csikágó” néven ismert, sűrűn beépített negyed lakóinak lelki otthonát kívánta biztosítani.
Az első istentiszteleteket 1928-tól a Hernád utcai iskola tornatermében tartották, majd 1929-től a Keleti pályaudvar első emeleti dísztermében, innen ered az egyházközség neve. A közösség azonban rohamosan fejlődött, a pályaudvar terme így csakhamar alkalmatlannak bizonyult: a hívek egyre szűkösebben fértek el, a vonatok zaja zavarta az alkalmakat, és az első emeleti helyszín idős vagy beteg hívek számára nehezen volt megközelíthető. 1931-ben templomépítésre kezdtek gyűjteni, de a források lassan gyarapodtak. 
Ekkor érkezett különleges segítség. A Nagyvárad téri gyülekezet saját templomának elkészültével feleslegessé vált a korábban használt hordozható fatemplom: vasvázas, betonlapokból és fából álló barakképület, amelyet eredetileg 1909-ben állítottak fel a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület támogatásával. A világháború idején kórházként is működött, majd átmeneti templomként szolgált. 
Az egyesület az épületet a Budapesti Egyházmegyének ajándékozta, az pedig a Baross téri gyülekezetnek adta tovább. Az átszállítás költségeit a közösségnek kellett vállalnia. A presbitérium Tömpe Károly építőmestert bízta meg a munkálatokkal, a város pedig támogatást nyújtott, többek közt az új telek feltöltéséhez. A hívek között élő hit és összefogás eredményeként 1933 májusára elkészült az új helyszínen, a Dózsa György út és az Istvánmezei út sarkán felállított templom. 
Az épület a Thököly út közelében, az Istvánmezeti út és a Dózsa György út sarkán, a régi lóversenytér mellett kapott helyet. A szentelést 1933. május 25-én, áldozócsütörtökön tartották. Az ünnepi alkalomra több százan érkeztek, sokan kiszorultak az épületből, amely így is 800-900 embert fogadott be. A szertartást Ravasz László püspök vezette, igehirdetésében a templomot a hitből épült hajlékok sorába illesztette. A hívek ekkortól „szent sátornak” nevezték a templomot – nemcsak anyaga, hanem vándorló múltja miatt is. A gyülekezet továbbra is kőtemplomról álmodott, s 1939-ben tervpályázatot is hirdettek „A szeretet és békesség temploma” címmel. Bár terv született, a háború megakadályozta az építkezést. A közösség a már addig összegyűjtött téglát és pénzadományokat később a Lónyay utcai Református Gimnázium javára ajánlotta fel.
A fatemplom a második világháborúban, majd 1956-ban is megrongálódott, de a hívek gondos keze mindig újjáépítette. A végső csapást mégsem a háború, hanem az 1966-os atlétikai Európa-bajnokság jelentette. A Népstadion környékének rendezése során a hatóságok a szerény, faburkolatú templomot a városképhez méltatlannak ítélték, és bontását rendelték el. Hiába tiltakozott a gyülekezet, csak annyit sikerült elérni, hogy az épületet szociális célokra értékesítették egy Galga menti termelőszövetkezetnek. 
A közösség ekkor átköltözött a Református Zsinat Abonyi utcai székházának dísztermébe, amelyet a főváros a megállapodás értelmében helyreállíttatott. Ettől kezdve az istentiszteleteknek ez a méltóságteljes tér adott otthont. Az épület terveit Hajós Alfréd készítette. 
A gyülekezet három évtizedig hívta otthonának a mobiltemplomot. Bár az épület eltűnt, a történet mégsem zárult le teljesen. 2015-ben, szabadtéri ünnepi istentisztelet keretében emlékkövet avattak a templom egykori helyén. A kő tanúságot tesz arról, hogy ott, ahol ma már forgalom és városi zaj uralkodik, valaha hitből épült, vándorló szent sátor állt – a Baross téri református közösség első temploma.
(A sorozat hamarosan folytatódik!)
Fecske Gábor László
Kapcsolódó:
Vezetőkép forrása: Fortepan
