Régész krimi és tettenérés: a köles az egyik fő bizonyíték a bronzkori kultúra- és étrendváltás nyomozásában

Kr. e. előtt 1550-1450 körül egy olyan változásokkal teli időszak ment végbe régiónkban, ami teljes kultúraváltást, a halomsíros kultúra megjelenését jelentette. Lehűlés következett be, csapadékosabbá vált az időjárás. A termelt és nagyon gyakran fogyasztott növények között megjelent a köles, amelyet korábban nem, vagy csak jóval ritkábban ettek az emberek. Az állati fehérje fogyasztása a korábbi időszakhoz képest jelentősen lecsökkent – nyilatkozta a Vasárnap.hu-nak Hajdu Tamás, az ELTE TTK Embertani Tanszékének docense és annak a kutatócsoportnak az egyik vezetője, amely a bronzkorban bekövetkezett radikális fordulatról, megváltozott étrendről, átalakult társadalomról mutatott fel az eddigi ismereteknek némileg ellentmondó tudományos bizonyítékokat.

– Nemrég jelent meg a Scientific Reports című nemzetközi tudományos szakfolyóiratban angol nyelven az a biorégészeti tanulmány, amely a Tiszafüred-Majoroshalom régészeti lelőhelyen feltárt bronzkori temető legújabb vizsgálatának eredményeit ismerteti. Mi a története ennek a régészeti lelőhelynek?

– Tiszafüred Majoroshalom temetője és az ehhez tartozó település – Ásotthalom – meglehetősen régóta ismert. Utóbbin a 19. század óta több alkalommal is végeztek feltárásokat és mindössze néhány száz méterre található a temetőtől. Az 1960–70-es években a Tisza-tó kialakítása idején az építési ütemeket megelőző régészeti feltárások során került elő egy több, mint ezer sírt tartalmazó bronzkori és egy közel 1300 síros avar kori temető Tiszafüred-Majoroshalmon. Ezeket a feltárásokat a ’60-as évek elejétől kezdve először Csalog Zsolt, később Kovács Tibor, a Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója, valamint Garam Éva végezte. Ez a tiszafüredi bronzkori temető jelenleg az egyetlen ismert bronzkori temető ma Magyarországon, ahol a Kr. e. 2000-1500 közötti időszak, tehát a középső bronzkor, valamint az ezt követő késő bronzkor első fele egyaránt megtalálható, így a két korszak közötti esetleges folytonosság jól vizsgálható.

Kr. e. előtt 1550-1450 körül egy olyan változásokkal teli időszak ment végbe régiónkban, ami teljes kultúraváltást, a halomsíros kultúra megjelenését, változó temetkezési rítust, kerámiaedények, fémtárgyak használatát jelentette.

Ezzel együtt a települések szerkezete is megváltozott. A középső bronzkorban (a Kr. e. 2000-1500 közötti időszakban) az emberek a Kárpát-medence nagy területein (leginkább az Alföldön és a Duna mentén) több száz éven keresztül folyamatosan használt településeken éltek, amelyeket úgynevezett tell településeknek, vagy települési domboknak hívunk. Az ilyen településeken élt emberek a házaik megújításakor elsimították az előző romjait és többek között erre a felszínre építették az újabb épületeket. Ennek köszönhetően a törmelékekből és a mindennapi hulladékból jellegzetes, dombszerű kiemelkedések jelentek meg ebben az időszakban. Kr. e. 1500 környékén ezeket a hosszú ideig használt telepeket ugyanakkor elhagyták, ezt követően a gyakori lakóhelyváltás miatt egy teljesen más települési struktúra, úgynevezett horizontális telepek használata terjedt el.

– Egy korszakváltásról írnak a tanulmányban, ami ugyanakkor, pláne időben ilyen távol roppant nehezen megfogható. Itt most mégis talán van valami nyoma annak, hogy ez hogyan történt és mi eredményezte?

– Igen, a cikk eredménysora egy hosszú és aprólékos kutatás eredménye. 2012-ben a két korszak közötti folytonosságot elemeztem doktori disszertációmban. Az akkori munkám során egy klasszikus embertani, anatómiai jellegek alapján történő összevetést végeztem a két időszak népességei között. Azt vizsgáltam, hogy a középső bronzkorban az Alföld északkeleti részén és a mai Szlovákia keleti felén elterjedt Füzesabony-kultúra népessége továbbélt-e a késő bronzkorban, vagy pedig Kr. e. 1500 körül egy új népesség jelent-e meg, amely hozta magával a régészeti kultúráját, kerámiatípusait, temetkezési rítusát, életmódját és lecserélte a helyi csoportokat. Az eredmények arra utaltak, hogy a helyi népesség egy része – területenként eltérő mértékben – valószínűleg továbbélhetett a késő bronzkorban. Az ezt követő években a klasszikus régészeti és antropológiai kutatások mellett arra törekedtünk, hogy a legújabb laboratóriumi módszereket felhasználva tovább elemezzük a leleteket annak érdekében, hogy a fentieknél részletesebb válaszokat kapjunk a kutatási kérdéseinkre. Több pályázatot is elnyertünk a korszak leletanyagának modern elemzésére, egy alapkutatási OTKA és egy MTA Lendület pályázatot Kiss Viktória, a HUN-REN BTK Régészeti Intézet kutatója vezetett, emellett a mostani cikkünk egy további OTKA pályázat eredménye volt. A most megjelent tanulmány létrehozásában hazai oldalról régészeti, biológiai embertani és izotópos elemzésekkel az ELTE TTK Embertani Tanszéke és Természetrajzi Múzeuma, a Környezet és Tájföldrajzi Tanszéke, a HUN-REN BTK Régészeti Intézet MTA–BTK Lendület Bázis Kutatócsoportja, a HUN-REN Atommagkutató Intézete, a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszéke és Régészeti Tanszéke, a debreceni Déri Múzeum, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum, a tiszafüredi Kiss Pál Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Magyar Nemzeti Múzeum, a Miskolci Egyetem, valamint a Magyar Agrártudományi Egyetem Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszék munkatársai vettek részt.

Az eredmények létrejötte és azok kiértékelése során több tudományterület képviselőinek hatékony kooperációjával történt, amely egyébként rávilágít arra is, hogy egy ilyen, régmúltba vesző kérdést, esetleges népesség- és életmódváltást miért érdemes ennyire komplexen, több tudomány eszköztárát is bevonva vizsgálni.

Az elmúlt évek során arra kerestük a választ, hogy a korábban az embertani adatok alapján megfigyelt részleges kontinuitás vajon megjelenik-e a stroncium stabil izotópjával kimutatható mobilitásbeli különbségekben, vagyis egyrészt volt-e jelentősebb bevándorlás a két korszak váltásakor Tiszafüred térségébe, továbbá azt is, hogy a bevándorlás forrása, kiinduló területe a két időszak esetében ugyanaz volt-e. Emellett vizsgáltuk azt is, hogy a két korszak közötti településszerkezeti változások vajon jelentős étrendváltással jártak-e együtt.

– Melyek a legfontosabb eredmények?

– A régész együttműködő partnerekkel első lépésként kiválasztottunk mintavételezésre a tiszafüredi temetőből azokat a sírokat, amelyek jól reprezentálják a középső és késő bronzkori népességeket. A mintavételeket követően a mintákat eljuttattuk a debreceni Atommagkutató Intézetbe, ahol elvégezték a laboratóriumi vizsgálatokat. Eredményeink alapján úgy tűnik, hogy a középső bronzkorban is volt bevándorlás a tiszafüredi régióba, nem csak a késő bronzkorban, ráadásul ez nagyobb mértékű is volt, mint a késő bronzkorban, amely némileg meglepő eredmény. A késő bronzkor legkorábbi horizontjából sikerült olyan egyéneket kimutatnunk, akik egyértelműen bevándorlók voltak. Ezek az egyének más forrásterületről érkeztek, mint a középső bronzkori bevándorlók. Ez utóbbi megfigyelés egybevág a régészeti és az embertani eredményekkel is. A szén és nitrogén stabilizotóp arányok alapján

kiderült, hogy Kr. e. 1500 körül egy jelentős étrendi váltás zajlott.

A középső bronzkorban az Alföldön élt csoportok földművelő, letelepült életmódot folytattak és sokféle növény szerepelt az étlapjukon. Ekkoriban meglehetősen sok olyan egyén volt, aki nagy mennyiségű húst is fogyasztott, ugyanakkor talán a már ekkor is meglévő társadalmi rétegződés miatt egyesek kevesebb húst ehettek, mint mások. Ezt követően ugyanakkor jelentős változás történt az adataink alapján (is). A korábbi régészeti kutatások alapján azt feltételezték, hogy a késő bronzkorban egy, a korábbinál jóval mobilabb, pásztorkodó, nagyállattartó életmód került előtérbe.

– És ezzel szemben?

– Ezzel szemben a szén-nitrogén izotóp aránya arra mutat, hogy

az állati fehérje fogyasztása a korábbi időszakhoz képest jelentősen lecsökkent.

Ez ellentmond annak a régészeti feltételezésnek, miszerint ez a késő bronzkori népesség nagymértékben nagyállattartó lett volna és a földművelés szerepe kisebb lett a kultúraváltás után. Természetesen a korszak embere is fogyasztott állati fehérjét, tejet, sajtot, húst, de nem olyan mértékben, mint gondoltuk. A középső bronzkorban egyértelműen kiderült, hogy nagyobb volt a variabilitás az étrendben, mint Kr. e. 1500 után, ahogy arra már korábban utaltam. Voltak olyan egyének, akik nagy mennyiségben fogyasztottak állati fehérjét, voltak, akik kevésbé. Ezzel szemben a késő bronzkorban egyfajta egységesedés ment végbe azáltal, hogy általánosan lecsökkent a fogyasztott állati fehérje mennyiség és az elfogyasztott növényi eredetű táplálék sokfélesége is.

– Ezt lehet úgy magyarázni, hogy ez egy eltérő fejlődés, mint más területeken, vagy netán ez visszafejlődés? Egyáltalán lehetséges-e ezt ilyen kontextusba tenni?

– Ez azért nagyon bonyolult kérdés, mert

akárcsak ma, korábban is lezajlott több jelentősebb és kevésbé jelentős klímaváltozás is,

ami szintén befolyásolhatta az itt élt emberek életmódját.

Lehűlés következett be, csapadékosabbá vált az időjárás,

ami befolyásolta az életkörülményeket, a földművelés lehetőségeit. Az Alföld eléggé vizes terület volt akkortájt; ma már sajnos nem az. Ráadásul a termelt és nagyon gyakran fogyasztott növények között megjelent a köles, amelyet korábban nem, vagy csak jóval ritkábban fogyasztottak az emberek. A cikk sok új eredményt hoz, de talán az egyik legjelentősebb eredményünk az, hogy olyan pontos időrendiséget tudunk a sírok mellé rakni, ami az étrendi adatokkal együtt időben nagyon pontosan megadja azt az időpontot, amikor a köles nagymértékben elterjedt a Kárpát-medencében. A köles megjelenésről eddig is voltak adatok, kimutattak településekről előkerült kölesmaradványokat is. Viszont emberi maradványok elemzéséből nyert bizonyítékra, konkrét fogyasztásra vonatkozóan ilyen korai dátumra (Kr. e. 1540-1480), eddig még nem volt adat.

– Akkor inkább átalakulásról, a körülményekhez való alkalmazkodásról van szó?

– Így van, és a köles kapcsán érdemes megemlíteni, hogy egy nagyon gyors hozamú növényről van szó, amelyet gyorsan és évente akár egymás után többször is lehet termeszteni. Ez egy nomád, vándorló, nagyállattartó közösségnél, tőlünk jóval keletebbre hasznos lehetett. Elvetették a magot, majd gyorsan le is tudták aratni, és vándorolhattak tovább a nyájakkal. Ugyanakkor a köles megjelenése egy olyan népességben, amely nem volt nomadizáló, pásztorkodó, kicsit ellentmondásosnak tűnik. Hiszen pont az étrendi elemzések hívták fel arra a figyelmet, hogy a halomsíros kultúra esetében jó eséllyel nem egy nomád pásztorkodó csoportról beszélünk. Ami persze nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük a Nagyalföld egykori környezeti, klimatikus viszonyait, vízellátottságát.

Egy-egy csapadékosabb időszakban (tavasszal, ősszel) a régiónk biztos, hogy nem volt alkalmas olyan nagy területek legeltetésére, bejárására, legalábbis olyan módon nem, ahogy azt Kelet-Európában, vagy Közép-Ázsiában láthattuk.

A fentiek alapján (is) kijelenthető, hogy több adatra lesz szükség ahhoz, hogy jobban megértsük a most megfigyelt jelenségek hátterében rejlő okokat.

– A középső bronzkori Füzesabony-kultúra mekkora területre terjedt ki?

– Ha van olyan időszak, ami egy laikus számára meglehetősen nehezen érthető, az a középső bronzkor.

Kis túlzással minden egyes kis területnek, régiónak sajátos kulturális csoportja, régészeti kultúrája volt, amely egyébként nemcsak temetkezési rítusában, kerámiahasználatban, esetleg életmódjában különbözött, hanem esetenként biológiai hátterében, genetikai kapcsolatrendszerében is.

Az utóbbi években nagyon divatos terület az archeogenetika, hazánk egykori népességeire vonatkozóan a genetikusok hihetetlen mennyiségű adatot produkálnak, amely nagyon jól egészíti ki a hagyományos régészeti és embertani kutatásokkal kapott eredményeket. Amennyiben ezeket a komplex adatokat együttesen értékeljük, az egykori vándorlásokra, a különböző csoportok eredetére, vagy akár az egykor élt emberek házasodási szokásaira vonatkozóan is sokkal mélyebb információkra tehetünk szert. A konkrét kérdésre válaszolva a Füzesabony-kultúra a mai Szlovákia területéről, a Kassai-medencéből, a Hernád völgyéből származik és fokozatosan hódította meg az Északi-középhegység hazánkban fekvő területeit, valamint a Felső-, majd részben a Közép-Tisza-vidéket is.

– A most publikált kutatási eredmények erre az egész területre érvényesek?

– Nagyobb területről még egyelőre nincs adat, bár a szlovák és lengyel kollégák folyamatosan dolgoznak azon, hogy minél több információ legyen, viszont figyelembe véve, hogy az elmúlt 10 évben milyen ütemben bővülnek az ismereteink az étrendről, a mobilitásról, azt gondolom, hogy rövid időn belül arra is választ tudunk majd adni, hogy pontosan mi történt a Füzesabony-kultúra más területein.

– Akár a középső bronzkorra, akár a késő bronzkorra tekintve, az egymással szomszédos régiók, kultúrák tagjai messze voltak egymástól? Adott esetben néhány tíz kilométer nagy távolságnak számított?

– Földrajzilag ez nem nagy távolság, ráadásul azt is tudni kell, hogy folyamatos kapcsolat volt az ekkoriban élt hazai népességek között. Tudjuk azt is, hogy esetenként házasodási célból is vándoroltak egyének különböző csoportok között, akár nagyobb távolságokat is megtéve. Ezek a kiterjedt közeli és távolsági kapcsolatok tetten érhetők a régészeti leletekben, a sírmellékletekben, a temetkezési rítusban. Tehát az a kulturális sokszínűség és ezzel együtt az a csoportok közötti kapcsolati háló, amelyet a mai Magyarország területén élt bronzkori csoportok esetében megfigyeltek, kifejezetten egyedülálló jelenség és régészeti, embertani szempontból egyaránt a kutatások fontos alapkérdéseit adja.

A késő bronzkor kezdetén a fent említett kulturális sokszínűség egy nagy területen viszonylag egységes régészeti kultúra, a halomsíros kultúra megjelenésével jelentősen lecsökkent.

A fenti kultúra- és életmódváltások, illetve az egyidejűleg létezett őskori kultúrák közötti kapcsolatok részletes elemzésére korábban nem állt rendelkezésre olyan modern tudományos eszköztár, komplex megközelítési lehetőség, amely a biorégészeti kutatások során ma már gyakran alkalmazott, és amely jelentősen hozzájárul múltunk jobb megismeréséhez. Így az utóbbi évek a biorégészeti kutatások virágkorát jelentik, amelyet reményeink szerint a több tudományterület közös munkájaként létrehozott tanulmányunk is jól szemléltet.

Ezek is érdekelhetik:

A múltunk pár méterrel a föld alatt van – Egyetemisták ástak avar sírokat Csákberényben

Az új technológiák soha nem látott távlatokat nyithatnak a régészetben (VIDEÓ)

Régészeti szenzáció: igaz lehet az évezredes bodajki néphagyomány Szent István királyról!

Vezetőkép: Hajdu Tamás, az ELTE TTK Embertani Tanszékének docense. Fotó: Vasárnap.hu/Kricskovics Antal