Kereskedő Emőke: Idősek bántalmazása elleni világnap – egy megrendítő magyar történet nyomában
Régi evőeszközöket rakosgatok, a múlt már sötétre színezte az ezüst villákat, késeket. Porolom anyám hagyatékát, minden darab igazi kincs számomra. Lapozom nagynéném egykori emlékkönyvét, benne lepréselt, törékeny virágok simulnak a lapokhoz az első világháborús dátumok között. Próbálom megfejteni a cirádás sorokat, a helységek neveit, ahol az emlékek születtek.
Boldog vagyok, ha rájövök valami új információra a gyökereimmel kapcsolatban. Egyszer valaki azt mondta nekem: „Miért nem dobod ki ezeket a régi tárgyakat? Én mindent kidobáltam, ami anyámtól maradt!” Ezen később sokat gondolkoztam: nem ragaszkodom én túlzottan anyám tárgyaihoz?
„Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat . . . Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön” (Efézus 6:2,3) Így hangzik a tanítás a Bibliában.
Június 15-én a világ az idősek bántalmazása ellen emeli fel szavát. Miért van szükség egyáltalán arra, hogy idősek bántalmazása elleni világnapot tartsunk?
A történet, amit most elmesélek, nem ítélkező. Nem kínál kész tanulságokat – inkább kérdéseket vet fel.
Egy férfiak számára fenntartott magyarországi shelterben, egy menedékház csendjében ülök. Az udvarra és az egyszerű házra szinte már nyomasztó nyugalom telepedett. Olyan emberekkel találkozom itt, akiket valahol üldöznek, akik mögött bezárult az otthon ajtaja, de akik még hisznek abban, hogy van számukra kiút.
A szobák egyszerűek, de rendezettek. Mindenkinek van egy ágya, azon tiszta ágynemű, meleg takaró. Velem szemben ülő beszélgetőtársam sorsa olyan, mint egy vékony jégen való átkelés: törékeny, kiszámíthatatlan, néhol rejtélyes. A jóhiszeműség és az álnokság metszéspontján járunk – és a végén az emberi méltóság a tét.
Egy református lelkész, egyházkerületének egykori oszlopa, ma egy menedékház lakója. Több év lelkészi szolgálat, és családi öröksége után most flakonokból próbálta visszafizetni tartozásait, miközben egy bűnözői csoport életveszélyesen fenyegette. Története nem egyedülálló. De annál megrázóbb.
Az 1962-ben született férfi egy tisztes református család gyermekeként nőtt fel. Édesapja lelkipásztor volt, édesanyja óvónő. A hit, a szolgálat, az emberekért végzett munka gyermekkorától kezdve természetes volt.
„Öten vagyunk testvérek, egy nővérem, egy húgom, egy bátyám és egy öcsém van, a szüleink sajnos már nem élnek. Édesapám református lelkipásztor, édesanyám háztartásbeli, képzettsége szerint óvónő volt. Mi nem jártunk óvodába, de nem éreztük ennek a hiányát, mert megfelelő módon nevelkedtünk. Lelkészi pályára mentem, de nem kényszerből, ez egyéni döntés volt. A neveltetésünkhöz hozzájárult, hogy jártunk istentiszteletre, lényegében beleszülettünk a hitbe. Később mind az öten a szomszédos városban végeztük el a középiskolát.
A múlt rendszerben kötelező volt a sorkatonai szolgálat, ahol másodrendű állampolgárnak tekintették, ha valaki lelkészcsaládban nőtt fel. De vállaltam a fegyveres szolgálatot egy tüzérezrednél, egy sorozatvető üteg mellé osztottak be. Igét hirdetni persze nem lehetett a laktanyában, de azért mi időnként csendben összejöttünk beszélgetni, azzal nem volt probléma.
Leszerelés után elkezdtem a teológiát, ami öt év tanulást jelentett. Kollégista voltam, de hétvégére hazamentem a szülőfalumba. Miután befejeztem a főiskolát, kisegítő lelkész lettem egy nagyváros főterén lévő református templomban. Két és fél év után megválasztottak, ott szolgáltam nyolc évet. Ott kezdődtek a problémák. Elkövettem azt a hibát, hogy kölcsönt adtam. Egy napon betörtek hozzám és minden pénzt elvittek, nem csak a sajátomat. Meghasonlottam, mert a gyülekezeti tagok egy része azt állította, hogy sikkasztottam, a többiek más véleményen voltak. Édesapám abban az időben halt meg, és bár nem roppantam össze lelkileg teljesen, de belefáradtam mindenbe, és nem az Úrra néztem. Elhagytam a gyülekezetet.
Hosszú évek teltek el így és egyre nagyobb anyagi zűrzavarba kerültem, hiába adtam sokaknak írásba, hogy vissza tudom adni a pénzt, nem sikerült. Ezt nagyon szégyellem. Már a testvéreimtől is kértem különböző összegeket, különböző időpontokban. Egyre csak halmozódott az adósság.”
Megszűnt az albérlete 2022 őszén és a lelkész végül a hajléktalanszállón kötött ki. Onnan lett ide menekítve 2024 októberében. Azt megelőzően történt, hogy amikor elkezdődött a flakongyűjtési láz, elkezdte a gyűjtést takarítóként. Abban bízott, hogy összegyűlik egy nagyobb összeg, amiből kifizetheti az adósságait. Majdnem sikerült volna a flakonokból eleget összespórolni, de egyik kölcsönadója megelégelte az ígéreteket, elkezdte „csicskáztatni”, követelte, hogy neki dolgozzon. Azt mondta, össze kell szednie annyi flakont, hogy összejöjjön belőle napi 15 ezer forint. Ezért egész nap gyűjtenie kellett a flakonokat – ez lényegében kukázást jelentett. Kezdetben még napi 20 ezret is össze tudott keresni takarítás, munka mellett, de később, amikor az emberek egyre jobban megszokták, hogy visszaváltsák a műanyag palackokat és az üvegeket, ez már lehetetlennek bizonyult. Megfenyegették, ha nem dolgozik, levágják az ujjait, eltörik kezét-lábát, megcsonkítják. Segítséget kellett kérnie. Elmondta az igazat a rendőrségen is, beszámolt az életveszélyes fenyegetésekről. Most már az Úrra bízta az életét.
Sokan úgy gondolják, az idősek bántalmazása csak zárt intézmények, vagy idegen elkövetők terepe – holott az erőszak sokszor a családból, az ismerősi körből, a „segítő” szerep mögül érkezik. Az időskori bántalmazás gyakran rejtve marad, mivel az áldozatok sokszor nem kérnek segítséget.
Egy korábbi nem reprezentatív kutatás szerint az idős nők mindössze 6 százaléka tesz feljelentést testi sértés esetén, míg 9 százalékuk fordul családtaghoz vagy baráthoz. A bántalmazások 90 százalékát családtagok követik el, és az esetek többsége nem kerül napvilágra. A WHO 2017-es adatai szerint világszerte minden hatodik 60 éves vagy annál idősebb ember szenvedett el valamilyen fajta erőszakot. A COVID-19 járvány tovább súlyosbította ezt a helyzetet.
Nem könnyű kimondani: a probléma közöttünk él. Nem idegen világokban, nem „máshol” és nem mindig erőszak formájában – sokkal gyakrabban a közöny, a türelmetlenség, a „nincs időm” fájdalmas csendjében. És ez a csend egy idő után hangosabb, mint bármelyik kiáltás. Mert az idős ember hallgatni szokott. Várni. Elviselni. Megérteni másokat – még azokat is, akik megbántják.
Mit tehetünk? Addig tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a körülöttünk lévő idősekért, amíg erre lehetőségünk nyílik, mert később már csak a ránk maradt emlékeket rakosgathatjuk.
„Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.” (Wass Albert)
Kereskedő Emőke
A szerző teológus, szociális módszertani munkatárs, börtönmisszió vezetőhelyettes.
Kapcsolódó:
Vezetőkép forrása: Kereskedő Emőke magángyűjteménye
