Elveszett értékeink: a becsület
A becsület mára inkább elfeledett emléktárgy, mint elérendő erény. Mint a kiszolgált bútordarab, amelyet szégyellünk, ha a szomszéd meglátja – régimódi, antik holmi, amelyet a pincébe rejtünk. Pedig valaha a becsület az ember jellemének sarokköve volt, ehhez igazították a döntéseket, a cselekedeteket, sőt az egész életet. Mi történt? Bogárdi Szabó István, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese szerint az alapvető értékeink azért kallódtak el, mert az emberek maguk is elveszettek, és céltalanul bolyonganak irányt vesztve, mert elutasították Istent és változhatatlan mércéjét. Az egyetemi tanárral a Magyaroroszági Református Egyház hivatalos oldala közölt nagyinterjút a kérdésről.
Weberné Zsikai Mária újságíró először arról kérdezte a rektorhelyettest, hogy vajon a modern társadalomban milyen értelmet nyer a becsület fogalma – ha nyer egyáltalán? Bogárdi Szabó István válaszában kifejtette, hogy amikor kimondjuk ezt a szót, olyan, mintha zöldhatárra érkeznénk. Nem tudjuk pontosan körvonalazni, csak sejtjük a tartalmát. Ha pedig elindulunk a szó nyomán, számtalan ösvényre léphetünk, hiszen a jelentése szerteágazó.
Vegyük például a „becsületbeli ügy” kifejezést. Az érintett személy saját vagy mások becsületének védelmét elengedhetetlennek érzi, ezért cselekedni kényszerül. Innen aztán kitérő nyílik, ahol felhangzik az ismerős szókapcsolat: „betyárbecsület”, amely a hűség és lojalitás fonák formáját mutatja. De a becsület több a puszta hűségnél vagy büszkeségnél. Megköveteli, hogy megnevezzük azokat az erényeket, amelyek szerint élni szeretnénk – és méltók lehetünk a tiszteletre. Az ókori filozófusok azt tanították, hogy ezeket csak becsületes (vagyis megbízható) módon lehet jól gyakorolni. Arisztotelész az erényeket sorolva ugyanakkor nem a becsületet állítja középpontba, hanem a bátorságot, bölcsességet, mértékletességet, nagylelkűséget, szívélyességet, igazságosságot, szelídséget. Szerinte a boldog élet az előbb említettek gyakorlása révén valósulhat meg. A becsület pedig ezek elismert gyümölcse: megbecsülés akkor jár, ha valóban erényesen élünk. Vagyis a becsület nem annyira önálló erény, hanem inkább az erényes élet lenyomata, amelyet mások is felismernek – és adott esetben elismernek
– tette hozzá a rektor. Arra a kérdésre, hogy ma mennyiben tér el a korábbiaktól a látásmódunk, az egyetemi tanár annak a véleményének adott hangot, hogy szerinte az értékeink vitathatatlanul átrendeződtek.
Petőfi Sándor a Nemzeti dalban ekként mozgósít: „…kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete.” Ez azt jelenti, hogy kétszáz évvel ezelőtt a közösség ügyeiben való részvétel és az azokért vállalt áldozat becsületbeli kérdés volt. Aki a haza érdekében cselekedett, nemcsak tiszteletet nyert, hanem erkölcsi dicsőséget is – mert a közösségért hozott áldozat dicsfénye visszasugárzott a hősre, az önfeláldozóra, az engedelmes szolgálóra. Ma nehéz lenne ily módon mozgósítani, mert a kortárs ember megfordítva szemléli a világot: nem önmagát látja a közösség részeként – akár családban, baráti körben, munkahelyi vagy társadalmi rendben –, hanem inkább úgy gondolkodik, hogy a társadalom köteles az ő egyéni boldogulását, jólétét, sőt akár becsületét is feltétel nélkül szolgálni
– fejtette ki a rektorhelyettes, aki arra a kérdésre, hogy mitől lesz valaki valóban becsületes, két irodalmi példára hivatkozott: Molnár Ferenc klasszikusára, A Pál utcai fiúkra, és benne Nemecsek Ernő sorsára. Az író mesteri érzékkel mutatja be, hogyan foszthatja meg a közösség az egyik tagját a becsületétől.
A másik példánk sokkal játékosabb – de a mondanivalója legalább olyan komoly. Carlo Collodi klasszikusa, Pinokkió története bölcs humorral tárja elénk az igazmondás és a becsület kérdését. Amikor Pinokkió, a fából faragott kisfiú füllent vagy hazudik, azonnal látható következményekkel szembesül: megnő az orra. Az igazság elferdítésének látható ára van
– mondta Bogárdi Szabó István, aki megjegyezte, hogy ez a történet ugyanazt az örök erkölcsi törvényt közvetíti: a becsület az igazság iránti hűségből, az őszinte bűnbánatból születik újra.
Az interjúban felvetődött a kérdés, hogy vajon mi segíthetne abban, hogy a becsület újra értékké váljon. Az egyetemi tanár válaszában hangsúlyozta:
Falun nőttem fel, felnőttként visszagondolva világosan látom: a család idősebb tagjainak – különösen a nagyszülőknek – fontos feladata volt, hogy a kis unokát becsületre és tisztességre tanítsák munkában, igazmondásban, közösségvállalásban. Mindemellett a becsület megadásához, illetve annak megértéséhez szükség volt a szülők iránti tisztelet elsajátítására, amelyre az ötödik parancsolat mint generációs intelem fel is szólít. S ehhez ígéret is kapcsolódik – hosszú élet és áldás. Sokan azt gondolják, ez a parancsolat kisgyerekeknek szól. Pedig minket, felnőtteket utasít, hogy tiszteljük a saját szüleinket, a nagyszüleinket – még akkor is, ha már nehezen beszélnek, ha műfogsoruk van, ha emlékezetkieséssel küzdenek, ha ápolásra szorulnak vagy „mániásak” lettek. Miért fontos ez? Mert a gyerekeink látják, hogyan bánunk mi a szüleinkkel, és majd ugyanúgy fognak bánni velünk. Ez nem fenyegetés. Ez élettörvényszerűség. Példát adunk, és a példa nem tanítás, hanem maga a tanulás
– tette hozzá.
A Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettesével készült interjút teljes terjedelmében a Református.hu oldalon olvashatják el.
Vezetőkép: Református.hu/Sebestyén László
