Ungváry Zsolt: Kedélyes ülősztrájkolók a véres diktatúrában

„Elvtársak, az elmúlt héten a kiképzés terv szerint zajlott!”, minden hétfőn reggel ezzel a mondattal kezdte a dandárparancsnok a sorakozón a beszédét, miközben ott állt vele szemben közel háromezer katona, akik pontosan tudták, hogy az elmúlt héten is – mint mindig –, ahol csak lehetett, elszabotálták, elsunnyogták a kiképzést. 

Ugyanakkor senki sem röhögött hangosan, nem cáfolták meg az ezredest, sőt a zászlóalj-parancsnokoktól az utolsó honvédig mindenki úgy tett, mintha csakugyan az elképzelt és lepapírozott fikció volna a valóság. A szocializmus idején az ilyesmi ugyanis bevett módszer volt.

A baloldalon ez a hozzáállás azóta sem változott: aktuális Mekkájuk szerint (amiképpen Bizánc elestével Moszkva lett az új Bizánc, úgy került át az elmúlt évtizedekben globalistáink nézőpontján a zenit Nyugatra) az a fő irányelv, hogy Magyarországon diktatúra van. Ezt az állítást kell alátámasztani, illetve az elképzelt elnyomás ellen hadakozni minden eszközzel.

A zsarnokság elleni harcoknak vannak szép, nemes és tragikus hagyományai. Ezek gyakorlására idehaza jelenleg tényleges zsarnokság híján nem nagyon nyílik mód. Ezért alternatív, kisstílűbb és komikusabb válfajait választják ennek, amibe Hadházy lyukas zoknis televíziós éjszakázásától Kunhalmi Ágnes ajtónak futásáig sok minden belefér.

(Emlékezhetünk még Gyurcsány Kossuth téri éhségsztrájkjára is, amikor időnként eltűntek a felállított sátrukban, ahonnan hangos csámcsogás hallatszott ki…)

Hirdetés

A Momentum – akik nevüket igazolandó, egy-egy pillanatra feltűnnek a honi politika látómezején – ezúttal az ellenállás lezárós módszerét alkalmazza. A kontraproduktív és a budapestieket az őrületbe kergető hídtorlaszolásai mellett fejükbe vették, hogy megakadályozzák a miniszterelnök péntek reggeli interjúit a közrádióban. Ennek érdekében egy futballcsapatnyi aktivistájuk rendszeresen felsorakozik a Kunigunda útján, hogy eltorlaszolják a bejáratot. Eddig ugyan nem jártak sikerrel, mert Orbán Viktornak sikerült bejutnia, de nem adják fel, hiszen így hétről-hétre bekerülhetnek a hírekbe. (Egy kicsit olyan ez, mint amikor meztelen nők rohangásztak be focimeccseken a játéktérre, így szerezvén rövid ismertséget maguknak.)

A céljuk – hogy a kormányfő ne nyilatkozhasson – nem túl demokratikus, de érthető, módszerük azonban nélkülözi a logikát. Egyrészt a mai világban technikailag bármi megoldható; Orbán Viktor akár a Föld másik oldaláról is üzenhet, ha akar; ha jól emlékszem, Indiából is megtette, de rendszeresen közvetítenek ilyesmit Brüsszelből vagy Strasbourgból. Másrészt

gyakori vád vele szemben, hogy nem áll ki a nyilvánosság elé, ha mégis meg akarja tenni, azt viszont megakadályoznák.

Értem én, hogy a Momentumnak a Kossuth Rádió mint közeg valamiért nem felel meg, de amikor Orbán a Parlamentben válaszol választott képviselőknek, az sem elegendő. Ha a kormányinfón tehetnek fel kérdéseket, az nem számít, ha pedig a miniszterelnök például nemzetközi sajtótájékoztatót tart, nem tudnak egy igazi, lényegre törő, épkézláb kérdést feltenni, beérik azzal, hogy egy izgága, elmebeteg DK-s berohan a terembe és kiabál. Igazi kockázatot ő sem vállalt, pontosan tudta, hogy semmi baja nem lesz. A biztonságiak persze leteperték, de mégse várhatták meg, hogy esetleg fizikailag is ártson. Próbált volna Hszi Csin-ping vagy Kim Dzsongun sajtótájékoztatójára így beszaladni.

És itt elérkeztünk az újkori hős Lancelotok és Parszifalok leglényegesebb momentumához. Az egymásba fogódzva ülősztrájkoló aktivisták két dolgot tudtak pontosan: 1., Nem fogják tudni megakadályozni, hogy a miniszterelnök bejusson a rádióba és 2.: Az égvilágon semmi bajuk sem esik.

Ismerjük nyugati híradásokból a képeket, amikor vasúti sínekre, autópályára vagy középületek bejárata elé leülő elszánt tiltakozókat a rendőrök ölbe vesznek, és arrébb visznek. Mindannyian tisztában vannak vele,

hogy nem fog jönni sem vonat, sem autó, és a rendőrök sem lövik le őket, sőt a fogukat sem verik ki, mert abból nagy balhé lenne.

A mi forradalmáraink is ebben a cipőben járnak. A hatóság szerint a „demonstrálók láthatóan jól szórakoztak, miközben mindent megtettek, hogy akadályozzák a rendőröket törvényes feladatuk végrehajtásában”. A felvételek tanúsága szerint a tüntetők röhögcsélnek, egyáltalán nem félnek, az egésznek nem vésztjósló, ijesztő, tragikus vagy megindító a hangulata, hanem leginkább kedélyes. Noha fennen hirdetik, maguk sem hiszik, hogy diktatúra van, tudják, hogy nem eshet bajuk. Nagydarab férfiak tűrik vidáman, amint kis rendőrnők emelik őket lábuknál fogva.

Én láttam, amikor 1986. március 15-én, a Batthyány téren, igazoltatást követően Keszthelyi Zsoltot mellettem rángtatták le az egyenruhások a Kölcsey szobor talapzatáról, húzták-ráncigálták a földön; abban azért volt némi fenyegetés, egy csipetnyi diktatúra és kockázat. (Történetesen Keszthelyit később katonai szolgálatmegtagadásért két és fél év börtönre ítélték; az utolsó hazai politikai fogolyként ’89 januárjában szabadult.)

A momentumosokat ilyesmi nem fenyegeti – nagyon helyesen, mert véleményt formálni, tiltakozni mindenkinek joga van, még az idiótáknak is, mert könnyen fordulhat a szél, és kiderülhet, hogy az idiótának volt igaza –, de ha azzal kábítják az embereket, hogy szerintük veszélyes, diktatórikus közállapotok vannak, akkor minimum némi kis retorziót kéne felmutatniuk. S bár mindent elkövetnek, hogy ezt kiprovokálják – persze csak egy kicsit, éppen lájtosan, mert nagy pofonba nem szívesen szaladnának bele –, csak nem jön össze nekik.

Így – amiképpen a gyülekezési jog állítólagos megszüntetése miatt gyülekezők lezárták Budapest hídjait – a miniszterelnöki önkény ellen tüntetők is kedves mosolygással jelezték,

egy másodpercig sem hisznek abban, hogy itt önkény volna. Köszönjük.

Vezetőkép: Monentum Mozgalom/Facebook