Ungváry Zsolt: Többségi akarat kontra szabadságjogok
Ha egy – történelméből, irodalmából, hagyományaiból, közgondolkodásából adódóan a függetlenséget, autonómiát értéknek tartó – országban sokáig diktatúra van, akkor ennek elmúltával a lakosság szabadság iránti vágya hirtelen minden megkötöttség eltörlését akarja.
A szocialistának nevezett Kádár-rendszer és a szovjet megszállás bukásakor a vágyott, de korábban elnyomott jogainkat korlátozás nélkül kívántuk élvezni. Igaz volt ez az alapvető szabadságjogokra – szólás-, sajtó-, vélemény-, gyülekezési-, vallás- stb. –, de a gazdasági életre is. Hirtelen a tiltások nélküli kapitalizmus szakadt ránk, és mivel az új szentírás szerint az állam bármiféle szerepe (tervgazdálkodás, állami tulajdon, a piacot felülről szabályozó törvények) csak káros lehet, ezeket a szabadság elleni támadásnak gondoltuk.
Tudjuk azonban, hogy a teljes egyéni szabadság gyakran mások rovására mehet. Ilyen lehet némelyek életformája, viselkedése; hangoskodás, erőszakoskodás a lakókörnyezetben vagy közlekedésben, szórakozóhelyeken, amibe a vasárnapi fűnyírástól a fékeveszett házibulikon keresztül a nem megfelelő állattartásig sok dolog belefér. Ezeket rendeletekkel, helyi tilalmakkal szükséges kezelni.
A szólásszabadság létezése feltételezi a teljes korlátlanságot, hiszen ki az, aki megmondaná, hol húzzuk meg a határokat. A vélemény sérelmére semmiképpen sem tanácsos, ha meg például a „jó ízlésre” hivatkozunk, az szintén nem objektív kategória, és ugyan ki döntse el, mi fér ebbe bele. Ezzel együtt bizonyos területeken ma is büntetőjogi fenyegetettség van érvényben, és működik némi öncenzúra is a médiában éppen úgy, mint a közéletben. Sőt, mintha egyre inkább fennakadnánk szavakon, gondolatokon, amiket a megcáfolás helyett tiltásokkal akarnánk megoldani, amit olykor nem pusztán a véleményre, hanem annak alkotójára is kiterjesztenénk. Sajnos, ez mindkét oldalon tetten érhető.
Kicsit eltérő a gyülekezési jog kérdése, mert itt – ellentétben az előző esettel – nem egyéni, hanem tömeges fellépésről van szó. A demokrácia alapvetően a többség akaratának kifejeződése, arra szolgál, hogy társadalmainkat aszerint rendezzük be, ami a többségnek megfelel. Természetesen ez nem jelentheti a kisebbségekkel szembeni elnyomást, drasztikus fellépést, de ha a kettő között nagyon erős érdekütközés lép fel, akkor nyilvánvalóan nem lehet a kisebbséget pártolni a többséggel szemben.
A Pride betiltása kapcsán valami hasonlóról van szó. Egy olyan életforma, értékrend propagálásáról, amivel a társadalom túlnyomó többsége nem tud azonosulni. A kisebbség elfogadása jogos elvárás – ez meg is történik, senkit nem üldöznek szexuális orientációja miatt és odahaza azt csinál, amit akar –, de a deviancia ilyen mértékű agresszív megjelenítését a többség károsnak ítéli. Ezen lehet vitatkozni – kell is, a szólásszabadság pontosan erre való –, de a megvalósításnak egyelőre a többségi akarat gátat szab.
A szabadságjogokat a jogrendszernek tisztelnie kell, de azok nem öncélúak, hanem csak eszközök. Ha egy társadalom valamely kérdésben veszélyeztetve érzi magát, akkor bizony korlátozhatja a gyülekezési jogot. Így kellett volna tenni például 1918-ban az akkor még létező Magyar Királyság rendfenntartóinak, és megakadályozni a románok gyulafehérvári gyűlését, amely Erdély elszakításáról döntött, és hivatkozási alapot szolgáltatott az antantnak. Ehelyett a MÁV, a magyar kormány utasítására (!) ingyenes különvonatokkal szállította oda a küldötteket. Az állam integritásának veszélyeztetése felülírhatja a véleménynyilvánítás szabadságát. Különleges, például hadi helyzetben, nemzetbiztonsági okokból a sajtószabadság-, természeti katasztrófák idején a szabad mozgás, a gyülekezés korlátozása teljesen bevett dolog.
Az öntudatra ébredt magyar társadalom olykor apróságokon is felhorgad (emlékezzünk, a vasárnapi boltzár miatt mekkora ellenállás bontakozott ki, a kormány vissza is vonta, úgy ítélve meg, hogy a többségi akarat felülírja a vasárnap megszentelésének keresztény gondolatát), máskor viszont észre sem vesz hasonlóan egyoldalú diktátumokat.
A gyerekeket (visszaélve azzal, hogy – szintén többségi döntés eredményeként – nekik nincs szavazati joguk az életkori cenzus miatt) óvodára, iskolára kényszerítjük 18 éves korukig. Természetesen nem kívánok agitálni a tankötelezettség eltörlése mellett (pláne, hogy én már kijártam az iskolát), de ez jó példa arra, amikor a társadalom elhatároz valamit, amit hasznosnak ítél az egyén, a nemzet, a közösség szempontjából, majd ezt az érintettek véleményének kikérése nélkül (sőt esetleg kifejezetten akarata ellenére, mert ugyan melyik gyerek szeret iskolába járni?) végrehajtja.
A liberálisok odáig mennek fura logikájukkal, hogy a kiskorúak nemváltását elfogadhatónak tartják, de azért ők is elzavarják suliba a lurkókat. A tankötelezettséget gyakorlatilag teljes konszenzus övezi, noha számtalan brutális dologgal jár együtt; megmondják, ki mellé kell ülni a padban, folyamatosan figyelni, szót fogadni, teljesíteni, órákon keresztül teljes kontroll alatt lenni, büntetve-jutalmazva, kiszolgáltatva és megfosztva a lázadás lehetőségétől is. Hány felnőtt bírná ezt ki?
A demokráciának tehát adott esetben velejárója a többségnek olyan – a jövő érdekében tett – korlátozó magatartása, ami ütközhet mások érdekeivel. Most a Pride eljutott ehhez a ponthoz. Lehet lamentálni, tiltakozni, polemizálni, felszólalni – de nem lehet az utcán vonulni.
Vezetőkép: Freepik
Hirdetés
