Igényt tartana Kárpátalja egy részére Calin Georgescu

A román szélsőjobboldali elnökjelölt nemrég jelentette be, hogy szeretnék megkapni az egykori Máramaros vármegye területét. A Magyar Kereszténydemokrata Szövetség oldalán hosszabb elemzés jelent meg Keményfi Kornél tollából, melyben a történelmi előzményeket a jelen helyzettel állítja párhuzamba. Ebből az írásból közlünk részleteket.

Úgy tűnik, Trianonban nem sikerült kielégíteni a Kárpát-medencére irányuló román irredentizmust. Viszont a területi igény indoklása – ahogy száz éve Erdély esetében – most is valótlan állításon alapul.

Határmódosítási szándékok esetén a mások területére pályázó országok általában két fő érvet szoktak felhozni: a történelmi előjogot és az etnikai viszonyokat. Minden egyéb szempont – gazdasági szükséglet, morális megfontolás, nyers politikai érdek stb. – jellemzően csak ezek után következik. A legtöbb esetben a két fő érv elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ahogy azt a legutóbbi európai konfliktusoknál (szerb–albán, orosz–ukrán, örmény–azeri) láthattuk, de még az olyan távoli határvitáknál is ez a két szempont a meghatározó, mint például a Kasmír miatti indiai–pakisztáni ellentét.

Mivel a történelmi és etnikai szempontok úgy racionális, mint érzelmi szempontból erős érvnek számítanak, gyakori (bár egyáltalán nem törvényszerű), hogy a területi igénnyel előálló fél tényhamisításokkal próbál igazat szerezni magának a nemzetközi színtéren.

Ismerve a román elnökjelölt Kárpátaljával kapcsolatos állításait, valamint azokat a klasszikus érveket, amelyek segítségével az újkori Románia példátlan gyorsasággal és arányban gyarapította a saját területét, érdemes ezúttal kifejezetten a történelmi és társadalmi tények szűrőjén át vizsgálni Georgescu kijelentéseit. Ez már csak azért is szükséges, mert a legesélyesebb román elnökjelölt nincsen egyedül az elképzelésével: korábban a szintén szélsőséges, és ugyancsak jelentős népszerűségnek örvendő Diana Șoșoacă, az SOS Románia párt elnöke állt elő ugyanezzel.

Nézzük át röviden – már csak a kirívó történeti párhuzamra való tekintettel is –, mivel támasztotta alá Bukarest az első világháború után a Magyarországgal szembeni területi igényeit.

Mint ismert, az 1919–1920-as párizsi békekonferencián a román fél mindkét fent említett érvet bevetette.

Történeti érvként a dákoromán-kontinuitás nevű tudománytalan teória szolgált: eszerint a románok a Római Birodalom által leigázott dák nép romanizált leszármazottjai, akik már jóval a magyar honfoglalás előtt Erdélyben éltek, így őshonos népként joguk van a terület visszaszerzésére.

Ami az etnikai szempontokat illeti, Ion I. C, Brătianu miniszterelnök, a párizsi békekonferencia román küldöttségének vezetője azt állította, hogy csak 687 ezer magyar él az országa által annektálni kívánt térségben. Ez a szám még az 1920-as, nyilvánvaló csalásokon alapuló román népszámláláson mért magyar népességnek is csak a felét, az 1910-es, reális cenzusértéknek pedig mindössze a 41%-át teszi ki. A békekonferencián román részről prezentált adatok tehát durva, túlzó hazugságokon alapultak, a magyar delegáció kizárása miatt azonban nem volt lehetőség ezek cáfolatára. Így végül az annektált területen élő népességből csak 2,8 millió fő, vagyis az ott élők 55%-a volt román etnikumú. Ez összességében azt jelenti, hogy az ezeréves Magyarországból 7,6 millió magyarnak kevesebb terület maradt (93 ezer négyzetkilométer), mint amennyit végül a 2,8 millió román kapott (103 ezer négyzetméter).

Az említett szélsőséges román politikusok szerint a teljes „Máramaros régió” – így annak Kárpátaljához tartozó északi része is – Romániát illeti. Az egykori Észak-Máramaros egyébként a teljes Kárpátalja területének felét (48%), lakosságának pedig mintegy 30%-át teszi ki.

Mint tudjuk, Kárpátalja nevű régió a magyar történelemben a 20. század előtt nem létezett: a Trianon előtt Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegye által (részben) lefedett, a történelmi Magyarország északkeleti részét adó vidék a két világháború között Csehszlovákia legkeletibb tartományként, a második világháború után pedig – Kárpát-Ukrajna elnevezéssel – a Szovjetunió legnyugatibb megyéjeként vált egységes régióvá.

A magyar történeti tudatban Kárpátalja elsősorban a honfoglalás és a Rákóczi-szabadságharc kapcsán ismert. Ami esetünkben lényeges, hogy Magyarország trianoni szétszabdalásakor Máramaros vármegyét szétosztották Románia és Csehszlovákia, a párizsi békeszerződés után pedig Románia és a Szovjetunió között.

Mivel Máramaros vármegye 1920 előtt semmilyen formában nem volt Románia része, Bukarest annak Ukrajnára eső részére sem formálhat történelmi alapon igényt – akkor se, ha visszamenőleges hatállyal egy történelmi régiót kreál oda magának.

Az egykori vármegyeszékhely, a ma Romániához tartozó Máramarossziget román nyelvű elnevezése egyébként önmagában is cáfolja azt, hogy a régiónak bármiféle román kötődése lett volna a múltban. Ugyanis a város mai hivatalos neve – Sighetu Marmaţiei, avagy a két világháború közötti, a lakosok által ma is használt elnevezéssel csak Sighet (Sziget) – egy az egyben az eredeti magyar névváltozat átvétele, ami románul nem jelent semmit. Nem csak a megyeszékhelynek, hanem magának a „történelmi román régiónak” a hivatalos neve – Maramureș – is a magyar Máramaros románosított átirata.

Románia történelmi joga az egykori Máramaros vármegyére tehát éppen olyan tudománytalan alapokon áll, mint az Erdély vonatkozásában bő száz éve megfogalmazott történelmi jog.

Mi a helyzet a román irredentizmus másik fő tartóoszlopával, az etnikai arányokkal?

Az 1910-es magyar népszámlálás szerint a 358 ezres Máramaros vármegyében egyetlen etnikum sem képviselt abszolút többséget, a relatív többséget a ruszinok adták, a románok aránya pedig 24% volt – vagyis az etnikai arányok sem igazolják vissza az utóbbiak jogát a teljes vármegyére. Különösen igaz azonban mindez a Călin Georgescu által megkívánt Észak-Máramarosra. Bár Trianon az igazságtalan, bosszúvezérelt békék szimbóluma lett, a kedvezményezett etnikumok közötti határok megvonásakor a döntéshozók végül figyelembe vették azt az elvet, amit a magyarok esetében negligáltak. Így Máramaros kettéosztásakor a vármegyében élő ruszinok 91%-a Csehszlovákiához, a románok 87%-a pedig Nagy-Romániához került.

Ennek következtében az észak-máramarosi (kárpátaljai) részhez került 11 ezer román az érintett terület lakosságának csak 5%-át tette ki.

Hogy mi a helyzet ma? Bár Kárpátalján átrajzolták a korábbi közigazgatási határokat, ha az egykori észak-máramarosi területet nézzük, a legutolsó ukrán népszámlálási adatokból azt láthatjuk, hogy a románok – koncentrált települési jelenlétüknek köszönhetően – meg tudták őrizni korábbi jelenlétüket, sőt minimálisan még növelni is tudták a lakossági számarányukat.

Ez azonban még mindig csak 6%-ot jelent, vagyis Románia részéről Észak-Máramarost követelni etnikai szempontból ugyanolyan abszurditás, mintha például Magyarország Románia teljes területére igényt tartana, Bukaresten át a tengerpartig

– írja a cikk szerzője.

Keményfi Kornél írása teljes terjedelmében a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség oldalán olvasható el.

Vezetőkép: Calin Georgescunak, a romániai elnökválasztás 2024. november 24-i első fordulójában legtöbb szavazatot szerző független jelöltnek és a radikális jobboldali Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) támogatói vonulnak a Bukarestben rendezett kormányellenes tüntetés idején 2025. március elsején. Fotó: MTI/EPA/Robert Ghement

Hirdetés